Az, hogy világunk spirituális válságban szenved, nem újszerű megállapítás, hiszen életünk diszharmóniája, mindennapjaink kudarccal teletűzdelt valósága, az önellentmondásba fulladó adok-kapok játéka mindig erről árulkodik. Mégis – ahogy Richard Rohr Lélegezni a víz alatt című művében írja – „Istennek ínyére van a vákuum, amelyről tudja, hogy egyedül csak ő tudja betölteni”. E belső feszültségtől a Biblia embere sem mentes, sőt, még maguk az apostolok sem, hiszen a szenvedés, a kereszthalál csontig hatoló valósága felülírja a Krisztus-követés, az Istenbe vetett hit valóságát. S talán kevés kivétellel mi is hasonlóan vagyunk, amikor az élet megannyi terhe, kilátástalan helyzete határhelyzetbe hoz bennünket. Jean Vanier A közösség című könyvében azt írja, hogy a szorongásaink éltetik, táplálják függőségeinket, amelyek aztán megbetegítik lelkünket, életünket. Egzisztenciális kérdés, hogy lehet-e bennünket szeretni, hogy mi értelme életünknek, azon belül a különböző tragikus emberi sorsoknak, és egyáltalán mit várhatunk mi Istentől, azon túl, hogy gyakoroljuk a különböző vallási formákat. Vagy mi magunk is hamis reménnyel vagyunk az Úr iránt, aki közénk jön és bennünket is biztosít: „De harmadnapra fel kell támadnia”. Talán ezzel a hittel a szívünkben életünket, azon belül kudarcainkat egészen más perspektívából szemlélhetjük, ha vesszük a fáradságot nem csupán felületesen megalkotni értékítéleteinket. A tanítványok találkozása a feltámadt Jézussal egyértelműsíti a keresztény ember életszemléletét, hogy milyen úton kell haladnia. Ez az út nem mentes a szenvedéstől, de mégis a feltámadás fényében máshová kerül a hangsúly. Ennek tükrében nekünk is újra fel kell fedeznünk a Krisztus-követés életünket átformáló erejét, meglátva és megláttatva, hogy életünk örömhír és nem rémhír.
A mai evangélium tanúsága szerint Jézus nem mond le övéiről, újra és újra emberközelbe jön, nem ismer határokat szeretetében, amellyel minket is tanítani akar az önzetlenségre, a bőkezűségre, arra az ingyenes szeretetre, amely betölti őt. Ha képesek vagyunk felismerni őt, nem csupán a kenyértörésben, hanem életünk megtöretéseiben is, akkor boldog emberekké válunk. Ha elhisszük a feltámadás üzenetét, akkor már nem szorulunk rá arra a megannyi embertelenségre, amellyel gyakran másokat bántunk. Ha megtapasztaljuk Isten közelségét, amely gyógyít, életet ad, felsegít, akkor már nem lesz szükség semmilyen pótlékra. Ha befogadjuk őt szívünkbe és életünkbe, akkor a legnagyobb gazdagság a miénk. Akkor a feltámadás már nem egy távoli eseménnyé redukálódik, hanem olyan valósággá válik, amely akaratlanul is átformál bennünket és másokat is.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/15-ös számában.
