Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. De a húsvét nemcsak egy ünnep. Ennél sokkal több. Ahogy Szent Pál apostol mondja: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem” (1Kor 15,14). Erre épül az egész életünk.
Hatalmas kegyelemben van részünk: a feltámadt élő Jézussal élhetjük az életünket. A nagyböjt elején mesélte egy hatgyermekes édesanya, aki néhány évvel ezelőtt tért meg, hogy ő most rákos beteg, de azt tapasztalja, hogy egész más Jézussal együtt szenvedni. Korábban, a megtérése előtt, olyan volt a szenvedés, mint egy mély szakadék, kilátástalan, értelmetlen. Most pedig valahogy úgy érzi magát, mint akit Isten tenyere fenntart, hordoz. Teljesen más.
Minden évben megünnepeljük a húsvéti szent három napot: Jézus Krisztus halálát és feltámadását.
Sokszor használunk egy-egy konkrét történetet elvont igazságok megvilágítására, hogy könnyebb legyen elképzelni, megérteni azokat. Itt nincs szükség más történetre. Jézus feltámadása maga a történet. Megfeszítették, meghalt és eltemették… harmadnapra feltámadt. Jézus él. A további történet a vele való életünk története, kezdve az apostoloktól, az első századok keresztényein át egészen napjainkig. Ma rajtunk a sor, a vele való életünk történetén. Az ő köztünk való élete teszi keresztény életünket értelmessé és ugyanakkor izgalmassá. A napokban egyik fiúnak születésnapjára írtam pár sort. Ezt válaszolta: „Jézust befogadtam az életembe, és akarom, hogy az életem legyen olyan, hogy tetszen Istennek.”
Amikor valaki befogadja Istent, annak egyszerre világosság gyúl a szívében, mert a valósággal találkozik, amely betölti az életét. Mindeddig a pillanatig lehet hosszú az út. Az apostolok sem mindjárt értették meg, pedig már láttak bizonyos jeleket, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Krisztus feltámadt, a nagypéntek elmúlt… de sokak nagypénteke nem múlt el. Milliók szenvednek háborúktól, üldöztetéstől, egységtelenségtől, betegségtől. És a feltámadt Jézus ott akar lenni velük. Ő az egyházát hívja, minket hív, hogy ott legyünk velük, rajtunk keresztül érezzék meg az ő közelségét. Ő ott van, ahol az emberek szenvednek.
A Feltámadott ma is szenvedi a nagypénteket minden szenvedő emberben. Meghív minket is: velem jössz, követsz? Ez két dolgot jelent: egyfelől mélyen élem az evangéliumot, aszerint rendezem be az életemet, másfelől mélyen megértem a szenvedőket, közel vagyok azokhoz, akik szenvednek, szenvednek esetleg azért, mert elhagyták Istent és szenvedésük kilátástalan. Jézus, aki értünk átélte a nagypéntek gyötrelmét, ma is eggyé akar válni a szenvedőkkel. Ott vár minket. Ha nem akarjuk elveszíteni a Feltámadottat életünkből, ott kell keresnünk, ahol az emberek szenvednek, ott, ahol ő könnyíteni akar az emberek szenvedésén, ott, ahol egyedül csak az ő közelsége tud értelmet adni a szenvedésnek. Így változik a szenvedés helye a Jézussal való találkozás helyévé. Paradox módon, ott, ahol ő leginkább elhagyott, ott tartózkodik szeretetével és oda vár minket. Hogy ezzel megtöltjük-e templomainkat? Ez helytől függő. De nem is az az első kérdés, hogy megtöltjük-e a templomot, és milyen úton-módon. Az első kérdés, amit fel kell tennem magamnak, hogy hűséges vagyok-e hozzá, a Megfeszítetthez, az ő szándékához. Ha vele vagyunk az elhagyottságának kertjében, az Olajfák hegye és a Kálvária hegye mennyei kertté változnak, húsvét reggelének kertjévé, a feltámadás helyévé. Ő áthatol a kilátástalanság zárt ajtóin, egyszerre csak ott lesz közöttünk és nekünk is azt mondja: „békesség veletek” és velünk lesz (ahogy Klaus Hemmerle olyan szépen leírja – Klaus Hemmerle, Grundstrukturen der Kirche von morgen,1984).
Ezekkel a gondolatokkal kívánom minden kedves testvéremnek, hogy megtapasztalják a Feltámadott jelenlétét és közelségét életük minden helyzetében!
Pál József Csaba temesvári megyés püspök
