† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.
Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”
Jn 3,14–21
Elérkeztünk nagyböjt negyedik vasárnapjához, amelyet egyben lætare (örvendezz, vigadozz) vasárnapnak is nevezünk a szentmise introitusa alapján. Az adventi gaudete vasárnaphoz hasonlóan a liturgikus szín megváltozik (lila helyett rózsaszín), amely emlékeztetni akar bennünket – sőt felrázni a mindennapok szürkeségéből és ráirányítani figyelmünket – a negyvennapos előkészület lényegére, azaz a megváltás misztériumára, amelyet Szent Pál apostol így fogalmaz meg a mai szentleckében: „a végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is, bűneink miatt halottakat.” (Ef 2,4–5) A lætare vasárnap megszakítja a nagyböjtöt, ezzel pedig megóv minket a monotonitás kísértésétől, valamint a különféle vallási automatizmusoktól, amelyekkel (rossz) szokás szerint bebiztosítjuk magunkat. És szépen lassan a vallás vagy a vallásgyakorlás öncélúvá, magamutogatóvá válik, mert már csak a formát, illetve a keretet látjuk, és nem a lényeget. S talán így van ez a boldogságvággyal is, amelyet beteges formában hajszolunk, gondoljunk itt akár a mediatizált erényfitogtatásra, a vallási elittudatra, az elért eredményeinkre, a megszerzett javainkra vagy éppen a megfelelési és megfeleltetési kényszereinkre. Mindezek gyümölcse azonban nem az igazi öröm vagy boldogság, hanem a gyanakvás, a félelem, a bizalmatlanság, amely a másikban állandóan versenytársat, legyőzendő ellenfelet lát. Mindennapi életünkben nagyon nagy a kísértés, hogy hamis örömökkel töltsük meg életünket, amelyektől aztán önteltekké válunk.
Nekünk Isten stílusát – amely az ingyenesség, az önajándékozás, a nagyvonalúság és a bizalom – kell megtanulnunk ahhoz, hogy életünk, Krisztus-követésünk ne egyfajta utópisztikus ábránd vagy délibászerű álomkép legyen, hanem élő és éltető valóság, amelyet a szívbéli hit táplál. Éppen ezért a mai evangélium hitet kér tőlünk, egészen Istenben bízó és ráhagyatkozó hitet, amely az Istennel megélt személyes kapcsolatból forrásozik. Isten a teremtés óta emberközelben van minket megszégyenítő módon, azért, hogy mi mindig Isten közelében lehessünk, mert ő értünk van. Ha el merünk indulni a hit útján, életünk gyökeresen megváltozik, szépen fogalmazza meg ezt John Henry Newman bíboros: „arra vagyok teremtve, hogy olyasmit tegyek és olyasvalaki legyek, amire senki más nem teremtetett. Megvan a saját helyem Isten terveiben, olyan hely, amelyet senki más nem foglal el. Nem számít, gazadag vagyok-e vagy szegény, megvetnek-e vagy megbecsülnek-e az emberek: Isten ismer engem, és a nevemen szólít.”
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/10-es számában.
