Nagyböjt annak az ideje, hogy megemlékezzünk Krisztus áldozatáról. Krisztus szenvedése reményünk záloga, hogy a mi sebezhetőségünk is élethozóvá, termékennyé válik. Hogy a mi sebeink is megnyitnak az Istentől érkező új élet, gyógyulás befogadására, és nem csupán tátongó ürességként mutatják magukat, amik elnyelnek vagy maguk alá temetnek.
Hamvazószerdán a hamvazkodás szimbólumában ezt a törékenységet valljuk meg, hogy porból lettünk, és emberségünkhöz szervesen hozzátartozik, hogy szükségünk van Istenre, aki az életet adja és fenntartja. Nem hiábavaló minden évben negyven napig azt tudatosítani, hogy rászorulunk a megváltásra, és mélyen megéljük, hogy nem mi vagyunk azok, akik törekvésünkkel, erőfeszítésünkkel biztosítjuk a fennmaradást, hanem az életet elsősorban ajándékba kapjuk. A bűn abban áll, hogy elszakítva érezzük magunkat Istentől, és emiatt úgy érezzük, magunk kell sikereinkről, előrehaladásunkról gondoskodnunk, biztosítanunk lelki-anyagi jólétünket. Ez a fajta magányos küzdelem kiéget, fásulttá tesz. A nagyböjt ebből szeretne kihívni, és figyelmünket Istenre irányítani. A szív megtérése, a bűnbánat annak megvallása, hogy Istennel együtt szeretnénk megélni életünk tapasztalatait, eseményeit, nem egyedül.
Ebben segít, ha találkozni tudunk árnyoldalainkkal, sebezhetőségünkkel, és ha erre elsősorban nem problémaként tekintenünk, amit gyorsan meg kell változtatni, hanem mint egy kapura, ami utat nyit a kegyelemnek. Az evangélium tanúsága szerint Isten országának örömhírét nem az igazak, a farizeusok, a gazdagok fogadták be, hanem a szegények, a bűnösök, a betegek, a társadalom perifériájára szorultak. Keresztény emberként megkísértve vagyunk, hogy szívünk megkeményedjen, mint a farizeusoknak, és a gyengeséggel szemben elutasítóvá váljunk. Emiatt fontos, hogy mindig kapcsolatban maradjunk azzal a belső törékenységgel, ami emberi kondíciónk része, és lehetőséget ad az Istennel való közösségre.
Szent Pál háromszor kéri az Urat, hogy távolítsa el testéből a tövist, mire az Úr azt válaszolja: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2Kor 12,9). Pál ezáltal megérti, hogy a tövis lehetőséget biztosít számára, hogy az evangéliumért végzett szolgálatát az isteni kegyelemből forrásozva tudja végezni, és ne csupán saját erejében bízzon. Jézus betegségeinket és gyengeségeinket hordozta. Elfogadja emberi törékenységünket, és nem teszi azt tönkre. Magára vállalja, és nem szünteti meg varázslatos módon. Ha őszintén be tudom vallani Isten előtt sebezhetőségemet, az mindig esély a Jézushoz való kapcsolódásra.
Végső soron a sebezhetőség, a mindenhatóságunk illúziójának elvesztése által tanulunk sokat az életről. Ha megragadunk saját képességeinkben, akkor egy magas toronyban élünk, amiben van egy lift. Ha fent vagyunk a csúcson, sikereket érünk el, akkor könnyen elszállunk magunktól, másokat lenézünk, és könnyen figyelmen kívül hagyjuk Istent. Ha ellenben a lift a mélybe visz, akkor kisebbrendűnek, szerencsétlennek érezzük magunkat. Milyen lenne kiszállni ebből a liftből, és nem az eredményeink, sikereink által meghatározni magunkat, hanem Isten szeretete által? Milyen jó lenne folyamatosan tudatosítani, hogy befejezetlenek vagyunk, és megnyílnánk a minket körülvevő emberekre, Istenre, az ő szeretetükre?
Szent Ignác életében is szükség volt a krízisekre, a törésekre, hogy egyre nyitottabbá váljon Isten kegyelmének befogadására. Először a lábát eltaláló ágyúgolyó késztette őt megállásra, ez volt megtérésének kulcsmozzanata. A második hasonló törés Manrézában történt, amikor szembesült azzal, hogy nem tud a maga erejéből megtérni, megszabadulni skrupulusaitól, megfelelni az önmagáról alkotott ideálnak. Az ehhez hasonló események vezették el, hogy megtanuljon jobban együttműködni az isteni kegyelemmel.
Útra való kérdések:
- Az én életemben hogyan volt jelen Isten a törésekben, a krízisekben?
- A fájdalom mellett milyen gazdagságot, új életet, bölcsességet hoztak ezek az események az életembe?
András Csaba SJ
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/8-as számában.