† Evangélium Szent Márk könyvéből
Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal.
Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.
Mk 9,2-10
Nagyböjt második vasárnapjához érkeztünk, már egy hete gyakoroljuk a lemondás művészetét, amelyben ott húzódik önmagunk feltétel nélküli Istennek ajándékozása. Törekszünk megtartani vállalt fogadalmainkat, felajánlásainkat, hogy emberarcunk megszépüljön a nagy ünnepre, s mi is emberségesebb emberek legyünk a mindennapokban. Talán a mai evangélium itt találkozik a mi életünkkel, hogy tudjuk, önmagában nem elég a szándék és a jóakarat, szükségünk van Isten áldására, az ő mindent és mindenkit átformáló, szerető jelenlétére. Szükségünk van Jézusra, aki a mi életünk világossága. Ő az a fény, amely életet ad és nem elvesz, aki nem megvakít, hanem gyengéd jelenlétével átölel. Az ő fényében megsütkérezhetünk, megkeményedett, rideg szívünket vele fel- és átmelegíthetjük. Ő az a tiszta fény, akiben meglátjuk önmagunk, mert minden más emberi (dics)fény megvakít, eltorzít, kiégeti szívünkből az életet, az örömöt, a jóságot, a mustármagnyi hitet és a másokat kereső reményt. Talán sokan vannak, akik hamis fényben sütkéreznek, akik szíve és élete kiüresedett, akik képmutató módon, felületes értékítélettel vagy épp szándékos rosszindulattal vannak embertestvéreik iránt. Akik megkeseredetten élik mindennapjaikat, kicsinyes játékokkal csúfot űzve másokból. Ez az a káini életstílus, amely ma is sokakat megfertőz és megbetegít, mert az a Krisztus-követő – legyen az világi krisztushívő vagy az egyházi rend tagja –, aki Krisztus fényében szemléli magát és másokat, erre az életstílusra nem tud igent mondani.
A mai evangélium éppen ebben is akar segíteni: vajon mi Krisztusra tekintve, az ő fényében éljük mindennapjainkat, vagy valami másra tekintünk, ami nem szolgálja az (örök) életet? Nagyon szépen fogalmazza meg ezt Ferenc pápa, aki azt mondja, „meg kell hát nyitnunk szívünket az igazi fény, Jézus Krisztus előtt: ő a fény, aki meg tudja világítani életünket és át tudja alakítani”. Nekünk – eltérően az apostoloktól – mindig van lehetőségünk találkozni az Úrral, tőlünk függ és rajtunk múlik, hogy lelki életünk milyen mélységekkel telítődik, hogy az éltető forrást választjuk vagy a poshadó talajvizet, a fényben való járást vagy a félhomályban való téblábolást. Végül is mindannyian döntünk, mindennapi szavainkkal, tetteinkkel, de talán könnyebb a döntés, ha az apostolokhoz hasonlóan mi is megtapasztaltuk, éreztük magunkon olykor-olykor az Úr emberszerető, gyöngéd tekintetét, amelyben mi is új emberekké lettünk. Istennek ez a fajta stílusa arra tanít, hogy elmenvén a világba, embertestvéreinkkel hasonlóan tegyünk.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/8-as számában.
