† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Kafarnaum városában Jézus szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.
A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek. Ez így kiáltott fel: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!”
Jézus ráparancsolt: „Hallgass el, és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta az embert, aztán nagy kiáltással kiment belőle. Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén.
Mk 1,21-28
Jelen világunkban régen volt ennyire kézzel fogható a gonosz jelenléte, mint napjainkban, amikor mindent áthat a fertőző narcizmus, az erőszakos megalománia, a beteges birtoklási vágy és az a fékevesztett tempó, amelyet a világ szelleme diktál, és amelyben lassan felőrlődik hitünk, reményünk és szeretetünk. Talán kevesek számára érthető és érezhető igazán az, hogy szellemi harcban állunk, s talán ez a harc úgy igazán a szívünk mélyén dúl, amelyet ha nem kezelünk jól, akkor kiárad környezetünkre, világunkra, s így lassan, de biztosan, akarattal vagy akaratunkon kívül, a gonosz lélek munkatársaivá válunk. Mégis tudnunk kell – Krisztus-követőkként –, hogy a gonosz jelenléte és létezése nem fikció, persze nem is áll fenn olyan erővel és „mindenhatósággal”, mint amit sokszor sokan tulajdonítanak neki. XVI. Benedek pápa a Názáreti Jézus című művében a következőket írja: „ha valaki nem hisz a gonosz létezésében, úgy az evangéliumban sem hisz”, ennek okán tehát nem az a kérdés, hogy létezik-e a gonosz, hanem hogy milyen módon van jelen életünkben.
A mai evangélium nagyon szépen megfogalmazza azt az alapvető igazságot – amelyet sokan tévesen másként képzelnek el –, hogy Isten mindenhatóságának a világban jelen lévő erkölcsi, fizikai vagy szellemi rossz nem tud határt szabni. A keresztény világ- és istenkép nem enged utat a dualista elgondolásnak (a jó és a rossz egyenrangúsága), hanem kiemeli, hogy Isten az egyedüli létrehívó és létben tartó teremtetlen élő és éltető valóság, aki egyben a mi mennyei Atyánk is. Az üdvösségtörténetben éppen ez bontakozik ki és valósul meg, ahol Isten végérvényesen leszámol a gonosszal, és bennünket megajándékoz az istengyermekség kegyelmével. Isten a háborút megnyerte, nekünk csupán a helyi csaták maradtak, amikor egyéni és közösségi életünkben Isten munkatársaiként felhasználva a megszentelő kegyelmet munkálkodunk a saját magunk és a világ üdvösségén. Ahogyan Szent Pál apostol fogalmaz: „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval” (Róm 12,21), felhasználva a lélek gyümölcseit, amelyek az „öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szerénység, önmegtartóztatás” (Gal 5,22–23). Isten meghagyta a szabad akaratot, mert abban telik kedve, hogy szabadon, örömmel és szeretettel választjuk őt, mint minden élet forrását, és éppen – kötődve a múlt heti evangéliumhoz – ez a szívbéli hűség, amely a tiszta szív sajátja, segít megőrizni a vele való kapcsolat épséget, amelyből aztán merítünk, töltekezünk, és amelyből gyümölcsöt, jó gyümölcsöt termünk.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/4-es számában.
