† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Miután Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”
Amikor a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a tengerbe. Jézus megszólította őket: „Jöjjetek velem, és én emberek halászává teszlek titeket.” Azok rögtön otthagyták a hálóikat, és nyomába szegődtek. Mikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint a hálókat javították a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt, és követték őt.
Mk 1,14–20
Talán szívünk mélyén mindannyian vágyunk arra, hogy ráleljünk életünk céljára, értelmére, vagy úgy egyáltalán, megtaláljuk helyünket a világban. A katekizmus nyomán egyértelműen tudjuk, hogy mi a keresztény ember élethivatása, megélni azt a jézusi modellt, amely teljes szívével, értelmével, akaratával Istent szereti és szolgálja. Mégis a mindennapi élet szomorú tapasztalata, hogy a mai kor embere kevésbé hajlik az egészen odaadott, elkötelezett, áldozatos, keresztényi életre. Azt látjuk, mintha ez a modell ma már nem volna elég élhető és éltető nagyon sokak számára, mindez talán – ahogyan Ferenc pápa fogalmaz – az „intézményesített klerikalizmusnak”, a rideg formalizmusnak, a látszatkeresztény életvitelnek, valamint a kiüresedett vallásgyakorlásnak köszönhető, amelytől nem mentesek sem a világi Krisztus-hívők, sem pedig az egyházi rend tagjai. Talán valahol, valamikor elveszítettük a lényeget, amely élő és éltető valóságként áthatotta, átformálta nem csupán a Biblia emberét, hanem a későbbi, valamint a modern korok nagy szentjeit is.
A mai evangélium éppen erre az alapvető, súlyos igazságra mutat rá, amely minden Krisztus-követő számára kötelező érvényű: folyamatos megtérés; hűségesnek lenni a meghíváshoz. Szépen fogalmazza meg mindezt XVI. Benedek pápa, aki azt mondja: „Az Úr mindenkit arra hív, hogy legyen fáradhatatlan munkatárs az üdvösség tervében, amely megváltoztatja a szíveket”, de ehhez először is az kell, hogy meglássuk és beismerjük életünk vakfoltjait, hogy újra felfedezzük istengyermekségünk ajándékát, azt a bensőséges és szeretetteljes jelenlétet, amellyel és amelyben Isten, a mi mennyei Atyánk szeret bennünket. Ebben ott van a meghívás és megajándékozottságtudat, amely mindig emlékeztet bennünket arra, amit Szent Pál apostol megfogalmaz: „hisz minden a tiétek (…) Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené” (1Kor 3,21–23). Amikor elkezdjük mindezt élni, akkor életünk virágba borul, és lassan, de biztosan ajándékká válik mások számára, és elhisszük, hogy mindenki bukdácsolva bár, de halad a maga útján, mert mindenkit lankadatlan bizalommal és reménységgel hív az Isten. De ehhez szükséges az a folytonos megtérés, amely mindig, minden körülmények között az Atya tekintetét fürkészi és abban bátran megfürdőzik. Majd pedig éppen ebből fakadóan törekszik hűnek maradni hozzá, nem kényszerből vagy magamutogatásból, hanem az odaadott szív szabadságából és szeretetéből: önként, szabadon és szeretettel. Ahogyan Avilai Nagy Szent Teréz fogalmaz: „Isten végtelen jóságába vetettem tehát bizalmamat, mert tudtam, hogy ő sohasem hagyja el azokat, akik érte mindent elhagynak”.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/3-as számában.
