A tegnap délután már a harmadik halálhírt kaptam, amikor az udvarhelyi tragédia megtörtént… Mind azon gondolkodom: vajon ennyi az élet? Egy perc? Ma vagyok, holnap már nem leszek?
Eszement tempóban éljük az életünket. Sietünk, hajtunk a siker és a sok pénz után. Miért? Mert azt hisszük, hogy ez a boldogság. Abban reménykedünk, ha a karácsonyfa köré drága és sok ajándékot halmozunk, az boldoggá tesz bennünket és másokat is. Pedig nem. Az igazi boldogság talán ott kezdődik, amikor értékelni tudjuk azt, hogy még élünk.
Mert megtörténhet, hogy a következő percben már egyikünk sem lesz. Elüt egy autó, ránk omlik az épület, megáll a szívünk, lélegeztetőgépre kerülünk…
Tudom, fájdalmasan nehéz hallani. De nem így van? Azok a gyermekek, akik tegnap a leomlott épületben tartózkodtak, sem gondoltak arra, hogy a következő percben már nem lesznek vagy küzdeniük kell az életért. Ahogy azok a szülők sem gondolták volna, hogy ennyi az élet, akiket értesítettek, hogy meghalt a fiuk. Sőt, az az ismerősöm sem, aki három hónap leforgása alatt veszítette el az ötéves fiát, az édesanyját és a férjét. Felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan.
Itt az ideje tudatosan élnünk és hálát adnunk a percenkénti lélegzetvételért.
Sok szempontból szavak nélkül maradtam. Döbbenten és szomorúan állok az élet előtt és mellett. Közben megköszönöm, hogy ebben a percben még lehetek. Tegyétek ti is ezt! És kérlek benneteket, ma gondoljatok azokra, akiknek nagyon fáj az élet. Segíteni nem tudunk, nem sokat, de talán az, hogy tudják: mellettük vagyunk és együtt érzünk velük, jól eshet. Más nem kell. Ezekben a helyzetekben nem. Minden más szófecsérlés. Jelenlét, imádság, csönd kell. A gyertyák csonkig égnek. És hadd égjenek csonkig!
Ferencz Emese
