† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben: Föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?”
Ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt.
Jn 1,6–8.19–28
Reménytelennek látszó helyzetek, megoldhatatlannak tűnő problémák, véget nem érő munkás hétköznapok, búskomorságba süppedő emberalakok, akik a mindennapok szürke útvesztőiben téblábolva keresik az élet kisebb-nagyobb örömeit. Mert már nem élnek, hanem csak túlélnek napokat és heteket, mert kiveszett szívükből és életükből az az élő és éltető valódi öröm, amely átsegíthetné őket a túlpartra. Világunkat, közösségeinket szemlélve a fenti sorok tükörként elevenednek meg előttünk – s mutatják meg keserédes valóságát –, hiszen látjuk és tapasztaljuk, hogy a modern kor emberéből nagyon sok esetben hiányzik az az öröm, amelyet épp a mai vasárnapon ünneplünk, s amely keresztény életünk, Krisztus-követésünk egyik alappillére kell hogy legyen, mivel – Tomka Ferenc megfogalmazása szerint – a „keresztény vallás az öröm vallása”. Mégis a mindennapok szomorú tapasztalata, hogy kereszténységünk, vallásgyakorlásunk nem ezt tükrözi, mintha valamilyen oknál fogva elfelejtettük volna azt a nagy igazságot, amelyet Ferenc pápa is vall, miszerint „öröm nélkül nem lehet felszabadító örömhírt továbbadni, öröm nélkül nem lehet Jézusról beszélni”.
De mit jelent a keresztény ember számára az öröm? – kérdezhetné valaki. Ferenc pápa a La giola (Az öröm) című kötetében a következőket mondja: „nem egyszerű optimizmusról van szó, hanem arról a képességről, hogy Isten tekintetén keresztül nézzük a történelmet”. Egy olyan látásmódot, perspektívaváltást jelent, ahol már önmagunkat meghaladva Istenre tekintünk, egyszóval Isten szemével akarjuk szemlélni a teremtett világot, benne az embert, mint az ő képmását, aki a teremtettség és megváltottság megajándékozottja. S talán ez az ajándéklét, ez a megajándékozottság-tudat segíthet bennünket abban, hogy mi magunk is megéljük azt a krisztusi örömöt, amely túllát önmagán, amelyet betölt a szeretet, amely másokat szolgálni akar, és amely egyben a Szentlélek ajándéka. Hiszen Szent Pál apostol azt mondja, „a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22–23). Éppen ezért, különösen a mai vasárnapon (Gaudete), amikor az öröm gyertyáját meggyújtjuk koszorúinkon, érdemes lenne elgondolkodunk, hogy egyéni és közösségi életünkben sikerül-e nekünk is az örömhír tanúivá válnunk? Miért fontos ez? Teréz anya mondja: „az öröm imádság, az öröm erő. Az öröm háló, amellyel lelkeket foghatunk. Isten szereti az örvendező imádságot. A legjobb módja, hogy Istennek hálát adjunk, ha dolgunkat örömmel tesszük.”
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/51-es számában.
