A címben szereplő kijelentés, felhívás, de még másként is jellemezhető mondat, latin formájában Ad maiorem Dei Gloriam, magában hordozza a Loyolai Szent Ignácnak tulajdonított jobbra törekvés lendületét. A jezsuita rendalapító híres maximalizmusa sugárzik át ezen a mondaton, és saját törekvését tükrözi a minőségre, amit elvárt saját magától, a rendtársaitól, és amit nyújtani akart a világnak. A jobbat, a szebbet, a többet persze nem a saját erejéből, illetve nem önmagából akarta meríteni. Isten kegyelmének végtelensége áll mindezen törekvés mögött, amely Szent Ignác számára egy végtelen lehetőséget is jelentett a folytonos megújulásra, a nagyobb jó keresésére.
A jezsuita rend kezdeti történetét is a kiválóság jellemezte, olyannyira, hogy a rendalapító ahhoz, hogy biztosítani tudja a rend megmaradását, kénytelen volt külön kéréssel fordulni a szentatyához. E kérésnek nyomán a szentatya az első jezsuitákat mentesítette annak veszélyétől, hogy egyházi méltóságot kapjanak, avagy püspökké szenteljék őket. Miért is kellett ezt kérnie Szent Ignácnak? A válasz egyszerű, de egyben feltárja az egyház akkori helyzetét is előttünk. A nemrégiben felfedezett amerikai kontinensek, Afrika és Ázsia európai befolyás alá kerülése az egyház misszióját is kiszélesítette. Emberekre volt szükség mindenfelé, különösen a hitet és a vallást ismerő és megtartó, illetve másoknak átadni képes misszionáriusokra.
Az első jezsuita társak komoly kulturális és vallási hagyománnyal rendelkeztek, olyan nagyon magasan képzett emberek voltak, akik a párizsi egyetemen a legjobb tudást és végzeteségeket szerezték meg. Ugyanakkor nem csupán diplomát szereztek, mint ahogy ma nagyon sok esetben az szokás, hanem használni is tudták a kibontakozó reformációs vitákban a tudásukat. Hamarosan kitűntek alapos ismereteik és komoly vitakultúrájuk által. Így hát fennállt a veszélye, hogy a kiváló felkészültségük miatt e felmentés nélkül bizonyára egytől-egyig püspökké szentelik őket a missziók javára, és ezzel a valószínű fordulattal e kezdeti kis csoport feloszlik és véget is ér a rend létezése. Köztudott, hogy amikor egy szerzetes püspök lesz, akkor jogilag megszűnik a szerzetesi rendhez való tartozása. E példa is szemlélteti azt, hogy nem csak akkor szűnhet meg valami, amikor elsilányul, hanem akkor is, ha kiváló. 1773-ban meg is történt a rend feloszlatása emiatt.
Mit tanulhatunk a jezsuiták kiválóságából? Amikor az első jezsuita társak azt fontolgatták, hogy mi legyen a rend profilja, akkor gondviselésszerűen úgy alakult, hogy nem választottak egy adott szolgálati területet, hanem inkább a pápa rendelkezésére bocsátották magukat, hogy ő küldje őket olyan szolgálatra, amire az egyháznak szüksége van. Ez nagyon egyszerűen hangzik, de ugyanakkor valami fontosat tár fel előttünk akár napjainkkal kapcsolatban is. A rend tagjai nem szorították be magukat egy szolgálati terület keretei közé sem a tudás, sem pedig a gyakorlat szintjén. Ezért van az, hogy a mai napig nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy mi a jezsuita rend profilja. Ehelyett minden területen és mindenféle szükségletre igyekeztek a legjobb választ adni. Tudásukban és gyakorlatukban ötvözték a különböző területek sajátosságait, és ezáltal nem vált el egymástól számukra a hit és a tudomány, az emberség és a tudás, és így a tudományok komoly értékrendre támaszkodva egymással is kapcsolatban maradhattak. Ebben áll az igazi kiválóság.
Ebből már láthatjuk is, hogy mitől silányult el a mai ember értékrendje. A hit és a tudomány, a vallás és a társadalom, a különböző tudományágak, a férfi és a nő szembeállításával az embert arra kényszerítették, hogy válasszon ezek közül, és ezáltal lemondjon a lehetőségeinek gazdagságáról. A modern kor törekedett arra, hogy az emberből egy olyan robotot neveljen ki, aki csak egy mozzanathoz ért, és aki a futószalag mellett és a személyes életében is jól kiszámíthatóan, azaz gazdaságilag kiaknázhatóan működik. A mai embertől nem várhatjuk el, hogy annyira bátor legyen, mint ezek az első jezsuita társak, akik minden korabeli tudást és gyakorlatot tudtak ötvözni a hit és vallás terjesztése szolgálatában. A mai ember félve őrzi a szakterületén megszerzett tudását, és csak annak kereteiben gondolkodik előírt eljárási módokat követve. A fordulatot, az ember többre és jobbra törekvését csak az hozhatja, ha visszatalál a jobb forrásához, ha Istent teszi a középpontba minden más törekvése alapjául.
Útra való kérdések:
- Mi számomra a több, a szebb, a jobb?
- Hol érzem az élet kereteinek szorítását, azaz talentumaim kibontakozásának akadályait?
- Gyerekem nevelésében figyelembe veszem-e a végtelen lehetőséget, amit csak Istenben találhat meg?
Pakot Géza SJ
