Harmincéves a KEL

Ünnep költözött Kolozsvár szívébe november 11-én, szombaton. Az egykori és jelenlegi lelkészségi tagok a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL) harmincadik születésnapjára gyűltek össze. A nap során emléktábla-avatás keretében Orbán László egykori egyetemi lelkészről is megemlékeztünk, aki tizenöt évvel ezelőtt életét ajándékozta egy vízben fuldokló diákjáért. A KEL60 nevet viselő egésznapos együttlétünk helyet adott a nosztalgiának, illetve az előretekintésnek is (innen a 60: 30 év múlt, 30 év jövő).

Első állomásunk a piarista templom szomszédságában, a KEL előterében volt. A Visszhang kórus által felcsendülő Ubi caritast követően megemlékeztünk Orbán László egykori egyetemi lelkészről. Ebben a megemlékezésben társunk volt Magyarország első beosztott konzula, Mile Balázs, Lukács János nyárádselyei plébános, Györgypál Enikő egykori pasztorálasszisztens, Orbán László édesanyja és testvére is.

Annyira szeretetteljes és mégis büszkeséggel eltöltő pillanat volt, hiszen egy korban közel álló személy, László, akit a KEL-kapocs hozzánk fűz, olyan szeretetpéldát állított elénk, amely által a krisztusi tanítás túllép a szavakon, s habár halála volt ennek igazi beteljesedése, megtudhattuk, hogy élete minden pillanata tanúságtétel volt.

Megerősítette bennünk, hogy fontos a humor, hogy tudjunk együtt kacagni, de ugyanilyen fontos a csend is, hogy meglássuk a szépet, Isten teremtett világának a csodáit az embereken keresztül, de a természetben is. Hogy rá lehet csodálkozni a nap fényére is, s ezzel beragyoghatjuk mások napjait is. Így adta örökségül tovább a KEL-t, amelyben nemcsak az intézmény maradt fenn, hanem a szeretet is, amely az ő életszentségéből fakadt. Ennek a szeretetnek az örökmécseseként kapott helyet egy emléktábla, amelyet ünnepélyesen László Attila kolozsvári főesperes Orbán László édesanyjával Bach harmadik hegedűszonátája kíséretében leplezett le, majd a főesperes saját emlékeinek megosztását követően abban a bizodalomban kért áldást, hogy hamarosan boldogként tisztelhetjük az egykori egyetemi lelkészt. Záróakkordként a Let my heart be heard kórusművet hallhattuk.

Az emléktábla-avatást szentmise követte, amelynek főcelebránsa az egykori egyetemi lelkész, Holló László egyetemi professzor, a hitszónok pedig a harmincéves KEL első egyetemi lelkésze, Nóda Mózes egyetemi professzor, intézetigazgató volt. A prédikáció első szavai hálára indítottak mindazokért, akik akarták, hogy létrejöjjön a lelkészség, s mindazokért, akik tettek érte. Megerősítette bennünk, hogy örömteli az ünnepünk. A továbbiakban bibliai analógia fényében tekinthettünk a KEL-re. Hallhattuk, hogy a múltról beszélni kell, de ezt rögtön kell kövesse egy előretekintés is, hogy mindemellett a jelen meghatároz, készülni és tanulni kell, s hitünket nem csak megélnünk, annak tanításait is ismernünk kell. A KEL-ből kilépve – hisz ittlétünk nem állandó, csak kegyelmi idő – tovább kell adnunk mindazt, amit ezalatt a kis batyunkba gyűjtöget(t)ünk. 

Öröm volt látni az oltárt körülvevő papságot, ahol jelen volt Balla Árpád és Takó István egykori, illetve Molnár Lehel jelenlegi egyetemi lelkész is, de hiszem, hogy Orbán László gondoskodó tekintete fentről, illetve Jánossi Imre szerető támogatása a távolból kísért. 

A szentmisét követően a Szentegyház utcába vettük az irányt, ahol a Márton Áron teremben folytattuk a nap további részét. A regisztráció mellett több lehetőség is kínálkozott: a szabad nosztalgiázásnak teret adott egy kis fényképes kiállítás, illetve egy vendégkönyv is, a múlt-jelen-jövő találkozásaként az akkor még nem ismert logó körvonalát különböző színű ujjlenyomatainkkal keltettük életre.  

Kerekasztal-beszélgetéssel folytattuk, amelynek kezdetén Molnár Lehel a valamikor megfogalmazott és a jelenleg újrafogalmazott KEL céljai és önmeghatározása által rávilágított arra, hogy bár az idő telik, lényegében a közösség mégis állandó. A beszélgetést Szász István Szilárd vezette, a harminc év képviselőiként Galaczi Gabriella-Melinda, Péterfi Attila-Csongor, Rugină Szabolcs és Takó István voltak jelen. Bensőséges légkör alakult ki a teremben, hiszen saját élményeik, tapasztalataik találkoztak a mieinkkel. Hittem benne, s most megerősödtem: a KEL több, mint egy találkozási pont, s ha puszta valójában csak ennyi lenne is, háromszintű, hiszen itt magamra tekinthetek, a körülöttem levőkre, s Istenre is. Ebben a nézelődésben pedig folyamatos fejlődés van, a tudomány és a hit találkozik s szárnyra kel, megerősíti identitásunkat, alapot ad, hivatásra ébreszt és feladatot állít, s ezek megvalósításában is segít. Egy olyan háló, amely két irányban is mozog: elindul a piarista templomtól, s ki tudja, a Föld hány pontját érintve ugyanide ér vissza, de mindemellett elindul felfele is, egyre közelebb vezetve minket Istenhez. Öröm volt látni, hogy az a keresztény értelmiség, amelyet a KEL nevelt és formált, aktívan bekapcsolódik az egyház életébe, részt vállal az együtt gondolkodásban, további csoportokat hoz létre, amellyel teret nyit Istennek a mindennapjainkba. Jó volt látni azt is, hogy a KEL vágyat ébreszt megtapasztalni a szerelmet, melyet Isten áldása kísér, hogy elindít papi hivatásokat, hogy egyháztanácsosként, csoportvezetőként, hitoktatóként, vagy csak a mindennapi jelenlétünkkel is evangelizálhatunk ott, ahol éppen vagyunk.  

A közös ebéd elfogyasztását követően egy szabad beszélgetés által lehetőség nyílt felfedezni a közös pontjainkat a hálón, társakra kellett találnunk, akikkel a szülővárosunk, településünk, végzettségünk vagy éppen a KEL-es évfolyam, generáció kötött össze. Így az ezt követő tánctanulás, majd az élőzenés együttlét önfeledten telhetett.

Az este meghatározó pontja volt a KEL-zenecsoport ünnepi lemezének a bemutatása, amely rezonálva a múlt-jelen-jövő síkján haladó jubileumi alkalommal, hat olyan dalt tartalmaz, amelyekről akaratlanul is a KEL-re asszociálunk. Ezek a dalok az online streaming felületeken is meghallgathatóak (Youtube, Spotify). Ez is egy kapcsolódás lehet. 

A lemezbemutató után a KEL pincéjébe mentünk, ahol a LaciMega Paci zenekar – amelynek alakulása szorosan kapcsolódik a KEL-hez – várt minket egy fergeteges koncerttel. Megszólaltak ismerős dallamok, pinceslágerek, ugyanakkor megismerhettük saját dalaikat is.  

Végül születésnapja alkalmából a KEL ajándékozott meg minket, hisz egyfajta felismeréssel szolgált: amíg itt vagyunk, feladatunk van, de az itt szerzett tapasztalatok hatással lesznek az elkövetkezendő életünkre. A vendégeknek hitt személyek barátok, akikkel összeköt a közösség, ahova tartozunk. A KEL pedig otthon, ahova bármikor hazajöhetünk.  

Mindezekért hála legyen! Isten éltessen, KEL!

Péterfi Attila-Csongor ajándéka a KEL60-ra:

Hatvankodva

a Katolikus Egyetemi Lelkészség 
30 éves évfordulójára 
és 30 éves előretekintésére 
 
Harminc éve lappang bennem a láz,
A Kolozsváron átélt fiatalság.
Piarista templom, Egyetem utca
Könyvtár, pince, folyosó, iroda…
Röpke harminc éve mozdulatlan,
Mint, kit emlékezésre faragtak.
S hogy ne legyen áporodott szaga,
Elszenderül, feltámad minden nap.
Ifjú, kíváncsi szellő lengi be,
Új idők, új zenék, új emberek.
 
Akkor, mikor utakat kerestem,
Magamhoz, Istenhez, szerelmemhez,
Olyannak tűnt, mint egy zsongó méhkas
Lelkitükröt állító falakkal,
Hol mindenki átutazóban van,
Mint egy állomba zárt állomásban,
Hol minden utas valamit keres,
Békét, hivatást, hűséges kedvest…
Idővel fizet, mert pénze nincsen,
És istenhite legnagyobb kincse.
 
Harminc éve örök ifjú lettem.
Megedzett hittel, lázasan hittem,
Csodás terve van velem Istennek,
És azokkal, kik a KELbe térnek. –
Ahogy átutazunk, eggyé válunk,
Ugyanabba a papucsba járunk,
Vágyunk fényt osztani a világba,
Megélve láthatatlan csodákat,
Örömöt árasztva, hálát adva,
A megélt jelent szívünkbe zárva.
 
Most hatvankodva ünnepelhetem,
Álmaimtól megszépült jelenem. –
Hittel álmodni mindig érdemes,
Alkotni, szállni szenvedélyesen,
Játszani és küzdeni derűvel,
Együtt tervezni a Teremtővel,
Lazsálni baráti társaságban,
Elfáradni a jó szolgálatában…
Ötvenkedve máris hatvankodom,
Uram, köszönöm Neked, hogy hagyod!

Gagiu Barbara