A szinodalitás volt a témája az október 4. és 29. között Rómában megtartott 16. püspöki szinódus közgyűlése első ülésszakának, ami egyben azt az új módot és stílust tükrözi, ahogyan az egyházban egymásra figyelve, imádságos lelkületben próbáljuk meghallgatni, megérteni egymást. A szinóduson a romániai püspöki konferenciát Kovács Gergely gyulafehérvári érsek képviselte; a pápa személyes kinevezése alapján Pál József-Csaba temesvári püspök is szavazati joggal rendelkező szinódusi tagként vett részt a szinóduson; valamint a teológus szakértők között jelen volt Csiszár Klára Antónia pasztorálteológus, a Linzi Katolikus Egyetem dékánja. Őket kértük, hogy osszák meg tapasztalataikat és gondolataikat a püspöki szinódus közgyűléséről. Most Kovács Gergely gyulafehérvári érsek beszámolóját olvashatják.
A mostani püspöki szinódus kapcsán már kezdettől fogva annyira polarizálódtak a vélemények, mint soha az eddigi szinódusok alkalmával, leginkább azért, mert első ízben kaptak meghívást és szavazati jogot világi Krisztus-hívők, papok, szerzetesek és szerzetesnők.
Újdonság, hogy a szinódust háromnapos lelkigyakorlat előzte meg. Ez nemcsak a lelki ráhangolódást szolgálta, hanem megtanultuk és gyakoroltuk a conversazione nello Spiritot, a Lélekben való beszélgetést, amely a mostani szinódusi munkálatoknak a módja. Mindenkinek ugyanannyi ideje volt szabadon elmondani a véleményét, ugyanakkor lehetőség volt az érvek és vélemények tisztelettel való ütköztetésre. Mindezt átszőtte a Szentlélek hangjának figyelése, amelyhez a beszélgetés közbeni számos imaszünet biztosított teret. Dicséretes lenne egyházmegyé(i)nkben is meghonosítani ezt az egymásra figyelést, a másiknak tisztelettel való meghallgatását.
A szinódus nyelvei szerint és az interneten is elérhető munkadokumentumban (Instrumentum laboris) részletesen bemutatott témák alapján 35 kiscsoportba beosztva dolgoztunk. A csoportok összetétele modulonként változott, így folyamatosan új tagokat ismerhettünk meg, gazdagodva tapasztalataiknak, helyi egyházaik sajátosságainak megismerése által.
A munkálatokat jól észlelhető kettősség jellemezte, amit úgy fogalmaznék meg, hogy a kint és a bent. Kint az egyes médiák és érdekek által gerjesztett várakozás, amely alig két-három kulcskérdésre van kiélezve és mintegy előre „eldöntve”, hogy mi kellene legyen, szerintük, a jó döntés. Bent szó sem volt döntésről (hisz ez nem a szinódus dolga); ehelyett mély beszélgetések, átimádkozott állásfoglalások és kérdésfelvetések, még akkor is, ha néha ugyancsak eltérőek voltak a vélemények.
Meggyőződésem, hogy nincs olyan szinódusi tag, aki ne hallott volna időnként olyat, amivel nem ért egyet, és meg ne fogalmazta volna magában, hogy „ezt aztán nem”. Kézzelfogható az egyház sokszínűsége: lépten-nyomon megtapasztaljuk, hogy néha még körvonalazni is nehéz válaszokat vagy megoldásokat, mert nemcsak földrészenként, nemcsak országonként, hanem esetenként még egy egyházmegyén belül is teljesen eltérő helyzetek vannak.
A beszélgetések által lassan megismertük, „megtanultuk” egymást. Nem egy esetben olyan helyzetekről, kihívásokról, nehézségekről hallottam, amelyeket addig mellékesnek véltem, vagy egyenesen tudomásom sem volt róla. És ahogy én tanultam a mozambiki, a bolíviai vagy a ghánai szinódusi tag szavaiból, hasonlóképpen csodálkoztak rá sokan a mi erdélyi részegyházunk életére, hitére, sajátosságaira.
A szinódusi szesszió felért egy lelkigyakorlattal társított továbbképzővel. Talán csak most kezdem igazán, teljes mélységében megérteni, hogy mit jelent a szinodális folyamat – és úgy tapasztaltam, hogy ezzel nem voltam egyedül a jelenlevők közül.
Korábbi szinódusokon meghatározott témákat vitattak meg, most maga a mód, a stílus, a szinodalitás volt a kérdés: „Egy szinodális egyházért: közösség, részvétel és küldetés”. Az a kérdés, hogy miként járunk együtt a közös úton. Jézus mindannyiunktól azt várja, hogy a vele való találkozásunk örömét továbbadjuk. Téves a szinodalitásnak az a megközelítése, hogy ez a világi Krisztus-hívők papok irányában megfogalmazott elvárásainak teljesítését jelenti. Még akkor is, ha néha úgy éreztem, hogy a plébánosok és lelkipásztorok önzetlen és áldozatos munkáját – a köszönet szavai és a megbecsülés helyett – sokan kritikával illették, egyesek hibáit és gyarlóságát mindenkire kivetítve.
Élő egyházzá kell válnunk
A szinodalitás azt jelenti, hogy mindannyiunknak – papoknak és Krisztus-hívőknek – közösen, együtt kell Jézust adnunk mindenkinek, róla kell tanúságot tennünk. Hogyan tudjuk ezt jobban, megfelelőbben tenni? A szinóduson sokszor visszatért az a meggyőződés, hogy ennek első követelménye és feltétele mindannyiunk számára az állandó megtérés. Egyre jobban meg kell ismernünk Jézust, folyamatos képzés szükséges mindenki számára, legyen az püspök, pap, szerzetes, szerzetesnő, világi hívő.
Együtt kell járnunk, együtt kell gondolkodnunk, imádkoznunk és dolgoznunk. A pap legyen pásztor: legyen az övéi között, ismerje őket. De nem csak az ő dolga a közösség terhének viselése, nem „szolgáltatást” nyújt kérésre és szükség alapján, hanem a hívők közössége kell élővé váljon, minden tagnak be kell töltenie a ráeső részt, feladatot. Ez a szinodalitás.
Az alap Jézus, az általa hirdetett örömhír. Ehhez kell mérni mindent, ehhez kell folyamatosan alakulnunk, nem pedig saját igényeink, elvárásaink és tetszésünk szerint csavarni az ő tanítását.
„Egy szinodális egyházért: közösség, részvétel és küldetés”. Élő közösséggé, élő egyházzá kell válnunk. Egyetlen testet kell alkotnunk, amelynek minden tagja teljesíti a saját feladatát: a kar ne szív, hanem jó kar akarjon lenni. Küldetésünk tanúságot tenni Jézusról, elmondani, hogy ő a legnagyobb kincsünk, ő a mi örömünk, aki nélkül semmit sem tehetünk (Jn 15,5). Nem keveset, nem valamicskét, hanem semmit.
Kovács Gergely gyulafehérvári érsek
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/46-os lapszámában a Fókusz rovat összeállítása részeként.
