A szinodalitás volt a témája az október 4. és 29. között Rómában megtartott 16. püspöki szinódus közgyűlése első ülésszakának, ami egyben azt az új módot és stílust tükrözi, ahogyan az egyházban egymásra figyelve, imádságos lelkületben próbáljuk meghallgatni, megérteni egymást. A szinóduson a romániai püspöki konferenciát Kovács Gergely gyulafehérvári érsek képviselte; a pápa személyes kinevezése alapján Pál József-Csaba temesvári püspök is szavazati joggal rendelkező szinódusi tagként vett részt a szinóduson; valamint a teológus szakértők között jelen volt Csiszár Klára Antónia pasztorálteológus, a Linzi Katolikus Egyetem dékánja. Őket kértük, hogy osszák meg tapasztalataikat és gondolataikat a püspöki szinódus közgyűléséről. Most Pál József-Csaba temesvári püspök beszámolóját olvashatják.
Ez a mostani szinódus egy hatalmas egyházélmény volt sokunk számára. A szinódus utolsó napjain, amikor ezeket a sorokat írom, ezt határozottan elmondhatom. A szentatya mindig is mondta, hogy a szinódus nem parlament, ahol a különféle polarizációk harcolnak egymással, keresve, hogy kinek a véleménye vagy ideológiája tud felülkerekedni. Ez sajátságos egyházi esemény vagy inkább folyamat, amelyet az evangéliumi lelkület kell hogy irányítson. A szentatya azt is sokszor aláhúzta, hogy itt a főszereplő a Szentlélek. Hogy ez mit is jelent a gyakorlatban, azt a szinódust élve – elkezdve a szinódus előtti háromnapos lelkigyakorlaton – lépésről lépésre tapasztaltuk meg. Ajándék volt, hogy itt négy héten keresztül arra koncentrálhattunk, hogy mit is akar mondani a jó Isten a ma egyházának és nekünk személyesen is. Mindezt imádságos légkörben kerestük, figyelve a bennünk lakó Szentlélekre, és ezzel a lelkülettel hallgatva a többieket, a bennük lakó Szentlelket. Az egyik csoportot ezzel a bonhoefferi mondattal indítottuk: „Krisztus a szívemben gyengébb a testvérem szavában lévő Krisztusnál, az első bizonytalan, a második biztos”. Csak élő hittel lehet ilyen módon hallgatni egymást.
Sokan mondták, akik korábbi szinódusokon vettek részt, hogy ez a szinódus összehasonlíthatatlanul más. Más a légkör. Valami megvalósul közöttünk abból, amiről oly sokat beszéltünk: a közösség, a testvéri szeretet. Ez viszont Isten ajándéka. Az ajándékot viszont be kell tudnunk fogadni, meg kell nyitnunk a szívünket. Ehhez hozzásegített a szinódus előtti háromnapos lelkigyakorlat és az imádságos légkör, amiben élünk. Ez nem csak azt jelenti, hogy az elején imádkozunk, vagy közbe-közbe elmondunk egy-egy imát. Inkább azt, hogy törekszünk élni azt, amit imádkozunk: Isten Lelkének szeretetével próbáljuk hallgatni egymást, és törekszünk, hogy ugyanez a szeretet és tisztelet vezessen akkor is, amikor mi beszélünk. Isten szeretetének légkörében egészen másként, más módon látjuk a problémákat.
Nagyon sokfélék vagyunk. Mind az öt kontinens képviselői és a különféle rítusok képviselői is itt vannak, püspökök, szerzetesek, papok, világi keresztények. Lelki érettség és képzés tekintetében is nagyon sokfélék vagyunk. Az imádság és az elmélkedések segítenek, hogy a mennyei Atya szemével nézzünk egymásra, hiszen mindannyian az ő gyermekei vagyunk.
De vajon nem ezt a szellemet akarjuk-e megélni egyházmegyéinkben, plébániáinkon, a különféle közösségekben, a családokban?! Mert ott is nagyon különbözőek vagyunk. Talán éppen itt van a szinodalitás stílusának, lelkületének a fontossága: amikor meghallgatjuk egymást, figyelünk a másikban lakó Jézusra („nekem tettétek”), hogy olyan egyházi közösséggé formálódjunk, hogy az egyháztól távol lévők is otthonra találjanak benne. A szinodális stílust állandóan gyakorolni kell, amíg életünkké válik. Mert Krisztus szavai bármilyen erősen is érintenek, ott van bennünk az önzés kísértése, hogy magunkat helyezzük a középpontba, magunk körül forogjunk. Ez viszont állandó megtérést kér tőlünk, mindannyiunktól.
Szép az, hogy mindenki szabadon szólhat hozzá, mind a kis csoportban, mind az általános gyűlésen, nyilván rendezett formában. A kis csoportban mindenkinek hozzá is kell szólnia, el kell mondania a meglátását. Ugyanakkor nyitott szívvel kell hallgatnia a többieket, mert a második kör mindig arról szól, hogy mit tanított nekem Isten Lelke a többiek szavain keresztül, vagy hol támadt a lelkemben ellenkezés az elmondottokkal kapcsolatban. És mindezt a tisztelet és nagyrabecsülés lelkületével, úgy, ahogy szeretnénk, hogy velünk is tegyék.
A szinódus fő témája a szinodalitás. Alpontjai a közösség, részvétel és misszió. Ahhoz, hogy a szinodalitást élni tudjuk, lelkületünk közösségi vonatkozásait is meg kell élnünk. Szükség van, bizonyos értelemben, közösségi lelkiségre. Idetartozik a tiszteletteljes meghallgatás, a párbeszédkészség. Ennek az ellenkezője, amikor csak én akarok beszélni, csak az én véleményem számít, a vége pedig a bezárkózás.
Az egész nem azért van, hogy mi jól érezzük magunkat. Minden a misszióért van. Keressük annak a módját, hogy miként tudnánk úgy élni az egyházhoz való tartozásunkat, úgy alakítani egyházi struktúráinkat, az egyház egész közösségét, hogy Jézus Krisztus eljusson azokhoz is, akik még nincsenek vele személyes kapcsolatban, vagy nincsenek az ő egyházával szeretetteljes viszonyban.
Nagy ajándék az egyház sokfélesége. Minden kontinensnek, minden helyi közösségnek megvan a maga szépsége, és megvannak a nehézségei is. Egymás hitén épülünk.
Az egyházban mindenkinek szolgálnia kell. Ezt próbáltuk elmélyíteni, megélni ezekben a napokban. Ezt a lelkületet Jézus Krisztustól tanuljuk meg. Ő kell hogy életünk, gondolkodásunk, cselekvésünk központjába kerüljön újra és újra. Ebben erősít az Isten igéjére való elmélkedő ráfigyelés.
Egyházunkban a szentatya kezdeményezésére elindult egy folyamat, amely nemcsak szinódust jelent, hanem szinodális stílust, amelyet a mindennapokban kell megélnünk. Ez a folyamat még kicsi, mint egy mustármag. De reményeink szerint Isten Szentlelke naggyá fogja növelni.
Pál József Csaba temesvári püspök
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/46-os lapszámában a Fókusz rovat összeállítása részeként.
