Evangélium: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.
Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás.
Mt 16,13-20
Megkötözöttségek, fásultságok, függőségek, gúzsba kötő élethelyzetek, amelyek felemésztenek vagy legalábbis próbára tesznek bennünket, mustármagnyi hitünket. Mert könnyű megvallani az Urat Mesternek és Messiásnak, Megváltónak és szívünk Királyának, amikor életünk a maga megszokott, jól kimért medrében halad.
De mi történik, amikor éles határhelyzetek keresztezik mindennapjainkat? Amikor gyűlnek a nehézségek, amikor talán már nem is élünk, hanem túlélünk napokat, heteket. Miként a fényhez az árnyék, úgy életünkhöz hozzátartoznak a különböző megpróbáltatások, mert Isten próbára tesz minket, és nem azért, mert bántani akarna bennünket, sőt szereti, ha győzünk, ha szívünk osztatlan szeretetéről tudunk tanúságot tenni a mindennapokban. Mert ezt várják a körülöttünk élők – kimondva, kimondatlanul –, hogy mi, akik jártunkban-keltünkben olyan gyakran hivatkozunk Atyánkra, ténylegesen fiai vagyunk-e, vagy csupán látszatkeresztényekként élünk, bolyongva a formalizmus és a klerikalizmus útvesztőiben. Mert Isten radikális elköteleződést kér és vár tőlünk. És a mai evangélium valamiképpen erről szól, hiszen tudjuk, nem elég – habár fontos – csupán szavak szintjén megvallani az Urat, hanem ugyanannyira, sőt, talán még fontosabb, hogy életünkkel is megmutassuk Krisztust. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt Assisi Szent Ferenc, aki követőinek azt tanácsolja, hogy „menjetek, hirdessétek az evangéliumot, ha kell, szavakkal is”, mert mindannyian tudjuk, mindennél beszédesebb a jó és hiteles példa, és ez különösen igaz a Krisztus-követésre, hogy életünk örömhír és ne rémhír legyen.
Ehhez azonban mindenekelőtt fontos a Krisztussal való személyes kapcsolat, mert ezen áll vagy bukik (lelki)életünk, hogy csupán beszélünk róla, vagy éljük is a vele való kapcsolatot a mindennapokban. És ezért óhatatlanul is szembekerülünk nap mint nap azzal a kérdéssel, hogy ki számunkra Krisztus? Teréz anya nagyon szépen megválaszolja e kérdést: „Ki nekem Jézus? Jézus az Isten Fia. Jézus az a Szó, amelyet kimondok. Jézus a Világosság, amelyet meggyújtok. Jézus az Élet, amelyet élek. A Szeretet, amelyet szeretek. Az öröm, amelyet megosztok. A béke, amelyet adok. Az Erő, amelyet használok. Az elutasított, akit elfogadok. A beteg, akit ápolok. A magányos, akit vigasztalok. A lelki sérült, akivel barátságot kötök. A leprás, akit megmosdatok… Jézus az én Egyetlenem…” Valahogy így kellene nekünk is élni ezzel az egyszerű kérdéssel: ki nekünk Jézus most, egy adott helyzetben, a mindennapokban?
Olasz Béla
