† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Mindaz, aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült.
Aki viszont hallgatja szavaimat, de nem követi azokat, ahhoz az ostoba emberhez hasonlít, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, nekizúdult a háznak, az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle.
Ezzel Jézus befejezte beszédét. A nép elragadtatással hallgatta tanítását, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.
Mt 7,24–29
Építünk, építkezünk napoként-hetenként, törekszünk belakni önmagunkat, világunkat, hogy valamiképpen hontalan vándorokként életünk zarándokútján másokkal haladva valami maradandót alkossunk vagy éppen hagyjunk magunk után, amely nem utópisztikus, hanem élő és életet átformáló valóság. Mindannyiunkban ez a belső késztetés, belénk oltott isteni vágy működik, amely mindig törekszik, próbálkozik, küzd, harcol a végsőkig, mert talán erről is szól keresztény életünk a mindennapokban, ahol annyi nehézség, határhelyzet késztet bennünket arra, hogy megvalljuk a Mesterhez való tartozásunkat. Mert a vele való személyes, bensőséges kapcsolat termi meg a ráhagyatkozásnak azt a fajta életet és reményt adó gyümölcsét, amelyből nap mint nap meríthetünk, táplálkozhatunk és építkezhetünk, különösen a viharok idején.
A mai evangélium talán pont erre akarja ráirányítani figyelmünket, hogy csakis így érdemes élni a mindennapokban a mélységek és magasságok, a gondtalan időszakok és a nehézségekkel teletűzdelt élethelyzetek között. És mindezt azért, hogy helyt tudjunk állni, a legbiztosabb alapra építve földi és örök életünket, mint ahogyan tette ezt Szent István király is, és tették utána még sokan mások. Ha felismerjük és megsejtjük, hogy mekkora lehetőségre hív bennünket Isten már itt a földi életben, akkor joggal remélhetjük és hihetjük azt, hogy életünk nem csupán vízcsepp abban a bizonyos tengerben, hanem egyszeri, megismételhetetlen szeretetajándék. Ebben az ajándékban ott rejtőzik a szeretni tudás képessége és felelőssége, az önajándékozás szépsége és a ránk bízottak szolgálata.
Mindannyian erre vagyunk meghívva, kivétel nélkül, nagyon szépen beszél erről Isten szolgálója, Mester Mária Margit: „Jézus országa a szeretet országa. Világhódító szeretet. Nem lehet tovább aludni! Nem lehet tovább várni! Nem nyugalom, hanem munka és harc a feladatom. Harc önmagammal szemben, harc mások nyerspolgárságával szemben. Kikényszeríteni a lelkeket a szeretet frontjára.” Mert végső soron erre születtünk, Istent megmutatni a világnak, elvinni az ő jóságát, szeretetét, irgalmát nélkülözőkhöz, a rászorulókhoz, mert mindannyian a Szeretet koldusai vagyunk e világban. Ehhez azonban újra és újra Krisztusra kell bíznunk magunkat, ahogyan Pio atya mondja: „múltamat irgalmasságodra, jelenemet szeretetedre és jövőmet gondviselésedre bízom”. Folyamatosan csak vele és általa építkezni, hogy egyetlenegy vihar se legyen úrrá rajtunk. S talán így haladva mi is (menny)országépítők lehetünk családjainkban, közösségeinkben.
Olasz Béla
