A Megváltó édesanyja földi életének utolsó mozzanatára emlékezünk e hónap idusán. Mária elszenderülése és mennybevétele ünnepéhez közel a Vasárnap hetilap augusztus 20-ai számában, a Fókusz rovat összeállításában többek között a Szűzanyára vonatkozó egyházi tanításaink néhány aspektusáról, illetve a magyar népi vallásosságban élő Mária-képről olvashatnak.
Kisebb-nagyobb erdélyi, Máriához köthető búcsújáró helyeink erőterében élve talán fel sem tűnik, mennyire erősen kapcsolódunk a Szűzanyához, hagyománya van a népi vallásosságban és a hivatalos liturgiában is a kegyhelyek felkeresésének, közbenjárás kiesdésének.
Akárcsak más vallásos megnyilvánulásainknak, úgy a Mária-tiszteletnek is megvannak az időbeli és térbeli sajátosságai – a tér esetünkben nemcsak a konkrét helyet, Csíksomlyót, Máriaradnát, Kacsikát vagy Futásfalvát jelent, hanem a (mikro)társadalmat is, ahol mindez megnyilvánul. Közös nevezőként megállapíthatjuk a Szűzanyához való ragaszkodást, lelki kapcsolódást, ennek pedig számos kifejezési formája és lehetősége van. Az a Mária-tiszteleti forma, amiről nagyrészt a régiektől hallunk, elkönyvelhető akár történelemként is, mivel abban a formában és abban a társadalmi, közösségi valóságban már nem indulunk búcsúba, és legjobb szándékunk, legbenső vallásos indíttatásunk ellenére is másképp csinálunk mindent, azaz kortárs lehetőségeinkhez adaptáltuk a régi szokásokat.
Bár a Mária-tisztelet társadalmi pozíciótól függetlenül jelen volt, nem túlzás talán azt állítani, hogy akár egyazon településen belül is különböző arcai lehettek, másfajta Mária-alakhoz ragaszkodott a vezető pozíciójú ember, és másmilyenhez a mezőgazdasági munkás. A közelmúlt hagyományos Mária-tiszteletének formái még egy természettel együtt mozduló nagyközösségben működtek, javarészt a parasztság körében alakultak ki, őrződtek meg, és onnan maradtak ránk. Természetesen ezek a vallási szokások, amelyek a Mária-tisztelet köré épültek ki, az idő előrehaladtával változnak folyamatosan. Gondoljunk csak arra, hogy eleink hogyan jutottak el Csíksomlyóra Kézdiszékről: ökrös szekér vontatta azt a kevés csomagot, amit vittek magukkal, csűrökben és szénapadlásokon aludtak, legtöbbször nem volt előre megbeszélve egyik gazdával sem, csak megálltak, és szállást kerestek, gyakran mezítláb haladtak, és az úton levés, Máriához menés teljesen más élményét hordozták magukban. Manapság újra népszerű a gyalogos zarándoklat, de ha akarnánk, sem tudnánk „betűhíven” őrizni a hagyományt. Vagy egy másik, plasztikusabb példa: magyar nyelvterületen sokfelé szokásban volt, hogy Sarlós Boldogasszony ünnepén a nők legalább egy keveset sarlózzanak a gabonából. Ahogy az aratási módszereink átalakultak, és a sarló majdnem funkcióját vesztett tárgyunk lett, ez a vallási ünnephez kapcsolódó, a földit „megszentelő” szokásunk is kikopott javarészt.
A Mária-tisztelethez kötődő szokásaink arca tehát folyamatosan alakul, azonban a hagyomány ereje sok vonatkozását tovább élteti, így folklorisztikai és népi vallásosság körében végzett kutatások a Mária-tisztelet népi gyakorlatának sok esetben egészen ősi elemeit is kimutatták, de azt is, hogy kultusz legjellemzőbb vonása, a nagy érzelmi telítettség, csak egészen későn, a barokkban alakult ki. Merthogy a Máriához fűződő szeretet nem egyszerűen gondolati tevékenység, szeretetindulat, hanem magatartásban megnyilvánuló érzelem volt. Kimutatható a paraszti élet ciklikusságának rituális mozzanataiban is a Máriával való találkozás keresése, az ő életével való bizalmas együttélés. Ha a Szűzanya életének ismert állomásait végiggondoljuk, pontosan felismerhetőek azok a pontok, ahol az ember azonosulni tud vele oly módon, hogy saját életének jó vagy rossz fordulópontjait azonosítja az Égi Édesanya életében is, és könnyedén kialakul így az a korabeli bevett nézőpont, hogy Mária egy közülünk. (Számos népmese, népi ének rögzítette ezt a felfogást.) Emellett pedig a paraszti világkép és életritmus, tapasztalat tükröződik abban, hogy a Szűzanyát gyümölcsoltónak, sarlósnak nevezték el, túl az ünnepek hivatalos, liturgikus megnevezésén. Ha végignézünk a naptárunkon, azt találjuk, hogy a legnagyobb Mária-ünnepeink éppen legnagyobb mezőgazdasági munkák idejére esnek: őszi szántáskor van Kisasszony napja, a kerti gazdasági munkák elején van Gyümölcsoltó Boldogasszony, aratás kezdetekor Sarlós Boldogasszony, a betakarítás pedig elkezdődik Nagyboldogasszony környékén. A hagyomány ereje megmutatkozik abban is, hogy bár a világegyházban Sarlós Boldogasszony (Visitatio Mariæ, Mária látogatása Erzsébetnél) ünnepét a II. vatikáni zsinat után május 30-ra tették, a magyar katolikus egyház engedélyt kapott arra, hogy továbbra is július 2-án tartsa, hogy az ünnep elnevezése ne veszítse értelmét. De még a téli sötétségben is van Mária-ünnepünk: Gyertyaszentelő Boldogasszony. Ez a szoros gazdasági évhez kötöttség azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ünnep elveszíti vallásos, máriás jellegét, sőt, a gazdasági esemény nyer vallási, máriás vonatkozást, megjelenítője lesz egy-egy hitvallási titoknak: az őszi szántás Kisboldogasszony ünnepe révén a præparatio salutist, azaz az üdvösség előkészítését, a kerti munkák kezdete Gyümölcsoltó Boldogasszony okán az incarnatio Verbit, vagyis az Ige megtestesülését, az aratás Sarlós Boldogasszony miatt mediatrix gratiarumot, azaz a kegyelmek közvetítőjét, a betakarítás Nagyboldogasszony okán pedig az assumptio in cœlumot, mennybevételt.
Az egyre racionalizálódó társadalomban, az egyháztól és vallástól távolodó életben természetesen ez a fajta összefonódás minimum furcsának, esetleg erőltetettnek hat. Ennek oka két dologban is megragadható, részint a konkrét vallási-viszonyulási töltet kopott meg az emberben, másrészt pedig a mezőgazdasággal való együtt gondolkodás, azaz a természet ritmusa szerinti életszemlélet is erőteljesen átalakult. Nem elhanyagolható persze az a tendencia sem, amely mindenáron azt szeretné bizonyítani, hogy a népi vallásosság Mária-alakja valaki teljesen más lenne, egyféle ősi magyar istenség, és az égvilágon minden, a Szűzanyára vonatkozó vallási rítust, ábrázolásmódot és gondolkodást ennek próbál alárendelni, egyszersmind ezáltal próbálja „elvonni” a különböző aspektusokat a katolikus egyházi jelentés és tartalom mögül. A népi máriás kultusznak, még ha a gyökere a magyarok kereszténnyé válása előttre is nyúlna vissza, már régóta tagadhatatlan tulajdonsága a katolikus keresztény egyházi hagyománnyal való mély és erős kapcsolata. A korábban vázolt népies életformához közeli vetületeivel pedig igazolja azt a régi keresztény meggyőződést, hogy a teremtés és a kegyelem, a népi kultúra és a mély, hiteles vallásosság, nemcsak hogy nem ellenségei egymásnak, hanem éppen együtt érik el kivirágzásukat.
Ha rátekintünk a kalendáriumunkra, szembeötlő, hogy Mária-ünnepeink nemcsak a Szűzanya életének, hanem az emberi létnek is egyfajta keretét, állomásait rajzolják ki: szeplőtelen fogantatás, Mária születése, Mária nevenapja, Mária bemutatása a templomban, Gyümölcsoltó Boldogasszony (megtestesülés), Sarlós Boldogasszony (látogató Boldogasszony), Gyertyaszentelő Boldogasszony (a gyermek bemutatása, tisztulás), Fájdalmas Anya, Nagyboldogasszony (halál, mennybevétel). Nekünk, erdélyi magyaroknak különösen is fontos Magyarok Nagyasszonya ünnepe, jóllehet ez a nap csak bő száz éve képezi a liturgikus rend részét. Az említett ünnepeken kívül sok helyen gyakorlatban van a szombati Mária-köszöntő, illetve Mária-búcsúkban is kifejezzük tiszteletünket, változatos rózsafüzér-imádságokban és titkokban elmélkedjük végig életének mozzanatait, de énekeljük a Mária-siralmakat és egyéb, hozzá fűződő vallásos énekeket és imádságokat is. Búcsújáróhelyeink titulusai legnagyobb számban Mária valamely arcát jelenítik meg (pl. Csíksomlyón a segítő, Radnán a vigasztaló), de akár nemzetiségi színezetet is kaphatnak, olyan értelemben, hogy például Máriacsiklovára inkább a bánáti horvátok, bolgárok, csehek zarándokolnak, Csíksomlyóra főként az erdélyi magyarok, Máriaradnára a bánáti németek és magyarok, Kacsikára pedig a bukovinai katolikusok. Magyar nyelvterületen határoktól függetlenül száznál is több olyan templom, kegyhely van, ahová búcsújáró emberek zarándokolnak közelről és messziről egyaránt, hogy Mária előtt imádkozzanak, kérjék közbenjárását fiánál.
A Mária-tiszteletünk arcai akárhogy is változtak az idők folyamán, egyvalami stabilan megmaradni látszik. Az eleven lelki élmények megszerzéséhez az embernek szüksége van arra, hogy egyénileg és közösségileg egyaránt kiemelkedjen a hétköznapokból, ennek pedig kiváló szakrális és közösségi alkalma a búcsújárás maga, még akkor is, ha a búcsúfia már nem szentkép, hanem foszforeszkáló Szűzanya-szobor.
A cikkhez felhasználtuk Hetény János: Népi Mária-tiszteletünk teológus szemmel c. írásának egyes megállapításait.
Megjelenik a Vasárnap hetilap 2023. augusztus 20-ai lapszámában.
