Fohásznyi távolság

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből

Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!”

Mt 14,22–33

Kilátástalannak tűnő helyzetek, megoldhatatlannak látszó problémák, embert és hitet felőrlő megpróbáltatások, reményvesztett – kudarcokkal teletűzdelt – életutak: mind-mind olyan valóságok, amelyek gyakran felszítják bennünk a bizalmatlanságot, a kételyt Isten és az ő szerető, gondoskodó jelenléte iránt. Mert valljuk be őszintén, nem szükséges átélnünk sem egy világégést, sem egy hajtótörést vagy halál közeli állapotot ahhoz, hogy mi is Szent Péter apostolhoz hasonlóan elbizonytalanodva elmerüljünk az élet megannyiszor viharos tengerén. Hiszen mindennapjainkban nagyon kevés hely marad Isten számára, amely mind minőségi, mind pedig mennyiségi szempontból – gyökeresen – átformálhatná életünket, amelyre olyan mélyen vágyunk és amely vágyaink alapja is egyben, és ezt fogalmazza meg Richard Rohr ferences szerzetes a Lélegezni a víz alatt című könyvében: „a szívünk mélyéből fakadó vágy az iránt, hogy kövessük Isten akaratát, valójában Isten legigazabb akarata”. És ezt a vágyat töri derékba az a félelem, amely gyakran úrrá lesz még a Krisztus-követőn is, és amely alapjaiban rengeti meg a bizalmat Istenben, az ő jóságában. Ezt a félelemet – amely nem egyszer a csontunkig hatol – táplálja minden olyan helyzet és állapot, körülmény és történés, amely során úgy érezzük, kicsúszik az a bizonyos talaj a lábunk alól.

A mai evangéliumban az Úr arra akar tanítani bennünket, hogy megértsük és elhiggyük, ő úr minden vihar fölött, és ő velünk marad minden körülmények között, akkor is, ha hegyeket mozgató vagy csak éppen mustármagnyi hitünk van. Mert végső soron ez a kérdés: rá merjük-e bízni földi, majd pedig örök életünket arra, akinek ajándékai vagyunk itt e földön. Oda tudjuk-e adni nap mint nap kezünket, szívünket neki, hogy ő használja, hogy az ő szerető jelenléte lehessünk embertársaink számára? Ha igent merünk mondani e nagy ajándékra, olyan mértékben változik meg életünk, hogy kézzelfoghatóvá válik a kegyelem, ahogy Isten munkálkodik életünkben. Azonban hogy ezt meglássuk, meghalljuk, megtapasztaljuk, szükséges a csend, a belső ima, ahogyan Teréz anya mondja: „a csend gyümölcse az ima, az ima gyümölcse a hit, a hit gyümölcse a szeretet, a szeretet gyümölcse a szolgálat”. Igen, valamiképpen nekünk is ezt kell újra felfedeznünk és megtanulnunk, és nem csak a nehéz, embert próbáló helyzetekben, hanem a dolgos mindennapokban, a rohanások közepette, családunk mellett. Fel kell fedeznünk és meg kell tanulnunk, hogy Isten csupán egy fohásznyi távolságra van tőlünk, és talán ennél nagyobb ajándék nincs is.

Olasz Béla

Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/33-as számában.