A temesvári egyházmegyében is idén szenteltek először állandó diakónusokat. Baum Péterrel beszélgettem életéről, hivatásáról és családjáról, az állandó diakónusi szolgálat fontosságáról.
Mutatkozzon be, hol született, milyen a családi háttere? Honnan a vallási kötődés?
Temesváron születtem 1981-ben. Édesanyám és édesapám rajtam kívül még két nővéremet nevelte fel, és mindig arra tanítottak minket, hogy békében éljünk embertársainkkal. Emlékszem édesapám egyik mondatára: „akármi történik, légy ember”, és az idő elteltével megértettem, mit is akart mondani. Amikor édesanyámtól megkérdeztük mit csinál, az volt a válassza, hogy: „jót mindenkinek, rosszat senkinek.” Szüleim nem tudták elképzelni a vasárnapot szentmise nélkül. Ilyen szellemben nevelkedtem, amiért hálás vagyok szüleimnek. Ugyanakkor meg kell említenem nagymamámat, aki gyermekkoromban rengeteget imádkozott értem, aki addig, míg járni tudott, nem hiányzott a napi szentmiséről. Kiskoromban nem értettem meg mindezt, de most, évekkel később biztos vagyok, hogy ha ők nem imádkoztak volna értem, most nem lennék kétgyermekes családapa, boldog férj és állandó diakónus.
Tanulmányaimat Temesváron végeztem, majd 2003-ban, ugyanabban az évben amikor nagymamám eltávozott a földi életből, felvételiztem a gyulafehérvári papnevelő intézetbe. Négy évet töltöttem a szemináriumban, ahol sok mindent megtanultam, formálódtam. Hála és köszönet a tanároknak, lelkivezetőknek, az ott szerzett barátoknak. A gyakorlati évben sokat gazdagodtam, hiszen az első harmadát az arad-ségai plébánián töltöttem főtisztelendő Király Árpád főesperes vezérélése alatt, aki szívesen tanított, a második harmadát ugyancsak Aradon töltöttem, szociális területen, ahol egy gyerekközpontban tevékenykedtem. Itt szeretném megköszönni Nagy Etelka akkori igazgatónak, aki Aradon a polgármesteri hivatal keretén belül a szociális tevékenységeket igazgatta, és megteremtette ezt a lehetőséget. Majd a harmadik harmadot a temesvári püspökségen töltöttem, ahol Martin Roos püspök úr mellett részt vehettem a püspöki vizitációkon, jobban megismerve a helyi közösségeket, és a diplomácia területére is bepillantást nyerhettem. Ekkor éreztem, hogy ez nem nekem való, szeretem a jó Istent, de ugyanakkor szerettem volna családot is. Persze nem tudtam, hogyan tovább, amiután bejelentettem, hogy nem folytatom tovább a teológiai tanulmányaimat, egy állásajánlatot kaptam Nagy Etelkától, hogy térjek vissza Aradra, a gyermekvédelmi osztályhoz dolgozni. Elfogadtam, és elkezdtem egyetemre járni, így lett szociális munkási, majd könyvelői képesítésem is. Mindezen idők alatt nem feledkeztem meg Istenről, és ő se rólam.
Mint kispapnak, aki kilépett a szemináriumból, nehéz volt a templomba visszatérni, mert hát ugye az ember szégyelli magát, hogy ujjal mutogatnak rá, de az arad-ségai közösség szeretetben és nagy nyitottsággal fogadott, így lelki otthonra találtam, ahol szeretettel fogadtak. Itt ismerkedtem meg feleségemmel, akivel 2009-ben szentségi házasságot kötöttünk, és ma már büszke szülőként egy nyolcéves kislányt és egy ötéves kisfiút nevelünk. Aktívan részt vettünk a plébániai családos csoportban, amikor a főesperes úr bátorított, hogy jó lenne akolitusként besegítenem a szentmiséken és püspöki engedéllyel az áldoztatásnál. Vonakodtam, mert úgy éreztem, hogy ezt az utat én már lezártam. Közben munkahelyet váltottam, és könyvelőként folytattam életpályámat egy magáncégnél, majd helyi igazgató lettem, és mai napig is ezt az állást töltöm be.
Mikor találkozott először az állandó diakónusi szolgálattal?
Feleségemmel, Melindával úgy éreztük, hogy többet vár a jó Isten tőlünk, ezért még jobban és tudatosabban próbáltunk odafigyelni, hol tudunk segíteni a közösségnek abban, hogy mind közelebb kerüljünk a mennyei Atyához. Négy évvel ezelőtt, egy nyári vasárnap délután megszólalt a telefon, a temesvári püspök, Pál József Csaba volt az, aki megkérdezte, gondolkodtam-e azon, hogy nős, állandó diakónus legyek. A válaszom egy egyszerű nem volt, hiszen nálunk az országban ez nem volt lehetséges, a püspök atya pedig erre csak annyit mondott: „hát akkor gondolkozzál.” Ekkor találkoztam először az állandó diakónusi szolgálattal. Nagyon örültem ennek a felkérésnek, hiszen így tényleg többet tudok tenni Istenért és az emberekért, de ugyanakkor ijesztő is volt, mert úgy éreztem, nem vagyok méltó ehhez. Annyi jó ember van, aki sokkal ügyesebb, mint én, és mégis valami okból a jó Isten engem szeretne küldeni. De ha ő küld, akkor biztosan van egy csodálatos terve, így hát igent mondtam, pontosabban mondtunk, mert feleségem nélkül ezt a hivatást nem lehet megélni. Bátran mondhatom, hogy a mennyei Atya nemcsak engem hívott, hanem a családomat is.
Miben más egy diakónus, mint egy elkötelezett hívő?
Szent Pál azt írja a korintusiakhoz írt első levelében, hogy: „Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek. A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test.” Isten jobban tudja, hogy kit miért és hogyan választ ki arra, hogy akaratát teljesítse. Elkötelezett hívő minden aktív keresztény, aki hirdeti és éli az örömhírt. A diakónus és a pap is idetartozik. Amit egy diakónusnak nem megengedett a felszentelt paphoz képest, az az, hogy szentmiseáldozatot mutasson be, és hogy bűnöket bocsásson meg Isten nevében.
Milyen felkészülés előzi meg a felszentelést?
Előszőr is tudni kell, hogy ez egy olyan hivatás, amit először elkezdesz megélni, mert a jó Isten meghív, majd tanulsz és formálódsz, végül eljutsz a szenteléshez. Ezt jól kell érteni. Attól, hogy valaki állandó diakónus akar lenni, mert valahol ott állhat az oltárnál és felesége is van, nem elég tanulni, elvégezni az előírt tanulmányokat, és máris diakónus lesz, ha nincs meg a meghívás Istentől, akkor ez nem fog menni.
Isten meghívása után szükséges elmélyíteni mind a lelki világunkat, mind a szellemi tudásunkat. Ahhoz, hogy a diakónusi felkészülést elkezdje valaki, ahhoz az illetőnek kell legyen teológiai végzettsége. A felkészülést erre a hivatásra mi, a temesvári egyházmegye és a váradi egyházmegye jelöltjei, hárman-hárman, Magyarországon, Máriabesenyőn végeztük el, a magyarországi jelöltekkel együtt. Köszönet az elöljáróknak és mindenkinek, aki részt vett ezen a képzésen, hiszen különböző helyekről gyűltünk össze, van, aki nagyvárosból, van, aki faluból, de mindenki hozta magával a saját tapasztalatait, amiket megosztottunk egymással, így egymástól is gazdagodni tudtunk.
Miért van szükség erre a szolgálatra?
Az apostolok cselekedeteiben azt olvashatjuk, hogy kiválasztanak hét diakónust, hogy segítsenek az apostoloknak, átvesznek egy részt a feladataikból, az asztalszolgálatot, hogy az apostoloknak több idejük legyen Isten igéjét hirdetni. Az asztalszolgálat alatt érthetjük mindazokat a szolgálatokat, melyek a közösség javát szolgálják. Mondhatjuk azt, hogy visszakerült a diakónusi szolgálat a helyére, úgy, ahogy az ősegyházban jelen volt. Az ordo szentségek teljessége, amely a püspöki, a papi és a diakónusi szolgálatból áll, újra hatékonyan megjelenik az egyházmegyében. A diakónust hídhoz hasonlítanám, mely összeköt két szárazföldet. A diakónus kapocs kell legyen az emberek és az egyház elöljárói között, az emberek szükségleteit közvetítsék az egyház felé, és ugyanakkor az egyház szerető keze kell legyen, aki Isten szeretetével közelítsen a testi és lelki rászorulókhoz.
A püspök atya számít ránk, azok a papok is, akikkel együtt dolgozunk Isten nagyobb dicsőségéért. Király Árpád főesperes úrnak nagy köszönetet szeretnék mondani, hiszen sok mindent tanultam tőle, és akármikor kérdésem volt, mindig szívesen válaszolt és segített.
A hívek, a társadalom mennyire felkészült az állandó diakónusok szolgálatára?
Sok évvel ezelőtt, Aradon volt egy lelki nap családoknak, melynek a meghívott előadói a Gorove házaspár volt. Gorove László állandó diakónus Magyarországon, és a záró szentmisén, amikor a szentáldozás szertartásához értünk, pontosabban amikor kiengesztelődünk egymással, László lejött az oltártól, odament feleségéhez, átölelte, majd visszatért az oltárhoz. Feleségemmel összenéztünk, és egy kicsit furának láttuk ezt a jelenetet, nem tudtuk hirtelen, hová tegyük. Jó pár év távlatában, úgy gondolom, hogy ez egy csodálatos gesztus volt. Lehet, hogy a társadalom nincs még erre felkészülve, de úgy érzem, hogy abban a közösségben, ahol szolgálok, ott az emberek nem valamiféle csodabogárnak néznek, hanem talán ami legfontosabb: úgy tekintenek rám, mint egyre közülük.
Hogyan lehet elérni, hogy a diakónusokban ne a papok pótlóit, sem pedig ellenségeit lássák?
Ez a kérdés nagyon rosszul van feltéve. Helytelen kérdésre csak helytelen válasz jöhet. Nem létezik pappótló, a papot nem lehet pótolni. Ha pap nincs, akkor nincs eucharisztia és nincs bűnbocsánat. Ezért nem beszélhetünk pappótlóról. Ellenségünk pedig csak egy van, és az a sátán. A papok és a diakónusok, hadd tegyem ide a keresztényeket is, egy csapat vagyunk, nyernünk kell a rossz ellen, és ennek a csapatnak az edzője Jézus. Nem ellenségek vagyunk, hanem egy csapat. Egy házasságban is a férj a feleséggel és a gyerekekkel egy csapat, és ha az Isten ott van a házasságban, ott nem lehet szó ellenségről.
Hogyan éli tovább eredeti foglalkozását?
Az én életemben ilyen téren nem történt változás. Ugyanúgy járok dolgozni, mint szentelés előtt. A képzésen sokszor hangsúlyozták, hogy figyeljünk a fontossági sorrendre, és mivel nős diakónusok vagyunk, első helyen a család van, aztán a munkahelyünk, és utána jön a szolgálat. Harmadik helyen van a diakónusi lét, mely átöleli a házas életet is és a munkahelyet is. Nemcsak a templomban vagyunk diakónusuk, hanem a munkahelyen vagy otthon is. Férj és apa nem csak akkor vagyok amikor otthon vagyok, hanem akkor is, amikor nem vagyok a családommal együtt.
Hogyan tudná megbarátkoztatni ezt a szolgálatot a hívekkel?
Nem tudom megbarátkoztatni a hívekkel, én csak szeretni tudom őket. Jézus szerette övéit és szeretetben szolgált. Persze nem könnyű mindig szeretni, hiszen emberek vagyunk, megbántanak és sajnos néha mi is akaratlanul megbántunk másokat. Én azt hiszem, ha a kapcsolatunk jó az Istennel, ha rá figyelünk, ha engedjük neki azt, hogy rajtunk keresztül tevékenykedjen, akkor a mi szolgálatunk gyümölcsöző lesz a közösség számára. Lehet-e nem szeretni ezt a szolgálatot?
Fotók: Gerhardus.ro
