† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek.
Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, készítek itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította el őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”
Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket és ezt mondta: „Keljetek fel és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát.
A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad.”
Mt 17,1–9
Életünk vándorútján olyan sokszor megtörténik velünk, hogy az Úr mellénk szegődik, ha nem is ragyogó arccal, mindent egyszerre átformáló erővel, hanem szerető, türelmes, együttérző jelenléttel, mert talán ő maga is tudja, hogy a szürke hétköznapokon, a munkás reggeleken, az embert és hitet próbáló élethelyzetek közepette nem mindig jutunk fel arra a bizonyos nagy hegyre, ahol az ő dicsőségében sütkérezve megszépülhet emberarcunk. Mert igen, tudjuk, a mindennapos Krisztus-követés nem a hegyen történik, hanem azon perifériákon, ahol megannyi gyarlósággal, gyengeséggel találkozva nekünk a megdicsőült Krisztust kell megmutatni. Persze mindannyian vágyunk – ki ne vágyna? – erre a teljesebb életre, ahol Isten szerető jelenlétében fürdőzhetünk, ahol minden emberi – ami gyarló, gyenge, véges – elhalványul, mert felszínre tör az isteni.
A mai evangélium éppen ezt a mindent átformáló szerető jelenlétet mutatja be nekünk, amelyet talán már mindannyian megtapasztaltunk a templom csendjében, az Oltáriszentség jelenlétében, a belső ima mélységében, egy-egy szép találkozásban vagy egy gyerek mosolyában. Isten nem szűkmarkú csodáiban, és talán ő tudja a legjobban, hogy kinek-kinek személy szerint mi is lesz a vele való találkozás hegye, ha bízunk gondviselő jóságában. Elindulni arra a bizonyos hegyre, életünk hegyére, bátor döntést követel tőlünk, Krisztus-követőktől, hiszen fel kell fedeznünk és meg kell tanulnunk nap mint nap a ráhagyatkozás művészetét, hogy az Úr, ha nyitott és szeretető szívvel követjük őt, akkor majd gondoskodik. Talán a legtöbben azért is maradnak meg a felszínen, ahol természetes kiegyezni mindennel és mindenkivel, mert így sokkal könnyebb, sokkal konformistább a Krisztus-követés, és talán kevesebb áldozattal és önajándékozással is jár. Mégis az Úr azt kéri tőlünk, hogy induljunk el bátran a tanítványok példája nyomán a vele való úton, amely talán a szürke hétköznapokon, a nehéz helyzeteken, a kilátástalannak tűnő eseményeken, a megoldhatatlannak látszó problémákon át vezet el a színeváltozás hegyéig. Mert magunkat, teljes valónkat, hogy kik is vagyunk igazán, csak Isten fényében láthatjuk jól és tisztán, mert csak az ő fényében láthatjuk meg az igazi fényt. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt Boldog Brenner János: „Szívem legmélyebb hálájával és szeretetével köszönöm meg neked azt az igen-igen nagy kegyelmet, hogy szolgálatodra rendeltél. Add, hogy életem méltó legyen hivatásomhoz, hogy szent lehessek, mert én egyszerre, mindent és egészen fenntartás nélkül akarok adni.”
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/32-es számában.
