† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben ezt mondta Jézus a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs, amelyet egy ember megtalált. Elrejtette újra, azután boldogan elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt a szántóföldet. A mennyek országa olyan, mint amikor egy kereskedő igazgyöngyöt keresett. Talált egy nagyon értékeset, erre elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvásárolta azt. Végül: a mennyek országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik és az mindenféle halat összefog. Mihelyt megtelik, a partra vonják, és nekiülve kiválogatják: a javát edényekbe rakják, a hitványát pedig kidobják. Így lesz a világ végén is. Kivonulnak az angyalok, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Értitek-e mindezt?” „Igen!” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országáról szóló tanításban, olyan, mint egy családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő.” (Mt 13,44–52)
Kacathegyek, értéktelen bóvlik, giccses ajándékok, hasznavehetetlen, „egyszer még jó lesz valamire” címkével ellátott megannyi tárgy és dolog. Igen, talán mindennapi életünkben lassan, de biztosan a minőségit felváltotta a mennyiségi gondolkodás, éppen ezért nagyon sokszor telezsúfoljuk – üresnek vélt – életünket megannyi mindennel, ami biztonságérzetünket és birtoklási vágyunkat kielégíti ugyan, de belső, igazi örömöt nem ad. Mert mintha a Lényeg kikopott volna életünkből, mintha belső – csillapíthatatlan – kényszer hajtana bennünket, amelyet ha szabadjára engedünk, nem tesz mást, mint rombol, öl, pusztít. És valamiképpen a mai evangélium e gondolkodás ellentéte, amely Isten stílusát is bemutatja egyben. Isten országáról hallunk ma is, amely talán legelőször a mi szívünkben kell gyökeret verjen, hogy változzunk, hogy Istennek olyan – jó – eszközei lehessünk, akikre szüksége van neki és a reánk bízottaknak. De ehhez újra és újra, nap mint nap fel kell fedeznünk a Krisztus-követés gazdagságát, szépségét, minden értelmet meghaladó békéjét és örömét, amiért érdemes mindent, de mindent odaadni, elhagyni, hátrahagyni. Ez az a kincs, amelyet Isten szüntelenül kínál, évezredek óta, az őt követők számára: azt a szabad, örömteli, szeretettel átitatott életformát, amely „őáltala, ővele és őbenne” van. Végső soron szívünk legmélyén erre vágyunk, erre a bensőséges, mély istenkapcsolatra, amelyben kiteljesedik istengyermekségünk, közben beteljesedik Isten álma, amelyet velünk és rólunk álmodott meg, ha igent merünk mondani rá mindennap, minden helyzetben, amikor arra hív, hogy növekedjünk, elinduljunk a szeretet, a ráhagyatkozás, a bizalom, az odaajándékozás útján. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt Assisi Szent Ferenc Deus meus et omnia kezdetű imádságában: „Én Uram, én Istenem, vedd el tőlem mindenem, ami gátol feléd! Én Uram, én Istenem, add meg nékem mindenem, ami segít feléd! Én Uram, én Istenem, fogadd el az életem, hadd legyen egészen a tiéd! Én Uram, én Istenem, fogadd el az életem, hadd legyek örökre a tiéd!”
Hamis kincseinket – tárgyi és spirituális szinten – hátrahagyva újra és újra el kell indulnunk a Krisztus-követés útján, az egy szív, egy lélek gondolatával, amely magában hordozza a kölcsönösséget, a kizárólagosságot, az osztatlan szív szeretetét, a szerető jóságot, hogy életünk szeretetválasszá lehessen Isten és a mellettünk élők számára. Hogy akik minket látnak, valami szépet megsejtsenek Istenből, az ő szerető jóságából, bőkezű irgalmából és életet adó jelenlétéből. Mert ha Istené a szívünk, az a mi legnagyobb kincsünk…
Olasz Béla
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/31-es számában.
