† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben:
Jézus elment hazulról, és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket:
„Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a Nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.
Akinek van füle, hallja meg!”
Ekkor odamentek hozzá tanítványai és megkérdezték: „Miért beszélsz hozzájuk példabeszédekben?” Ő így válaszolt: „Nektek adatott meg, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg. Mert akinek van, annak még adnak, hogy még több legyen neki; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek hozzájuk példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, hallgassanak, de ne halljanak, és ne értsenek, és így beteljesedjék rajtuk Izajás próféta jövendölése:
Hallván hallotok, és mégsem értetek,
nézvén néztek, de mégsem láttok;
megkérgesedett ugyanis e népnek szíve:
Fülükkel restül hallanak,
szemüket behunyják,
hogy a szemükkel ne lássanak,
fülükkel ne halljanak,
és a szívükkel ne értsenek,
s meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket.
De boldog a ti szemetek, mert lát, és boldog a ti fületek, mert hall! Bizony, mondom nektek, sok próféta és igaz vágyott látni, amit ti láttok, – és nem látta; vágyott hallani, amit ti hallotok, – és nem hallotta.
Hallgassátok meg hát a magvetőről szóló példabeszédet!
Akik hallgatják a mennyek országáról szóló tanítást, és nem értik meg, azokhoz eljön a gonosz, és elragadja mindazt, amit a szívükbe vetettek Ez az, ami az útszélre esett. A kövek közé hullott mag pedig az, aki meghallgatja ugyan a tanítást, és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar eltántorodik. A tövisek közé esett mag az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka vagyon elfojtja azt benne, és gyümölcs nélkül marad. Végül a jó földbe hullott mag az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, és jó termést is hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.”
Mt 13,1–23
Adunk, kapunk, néha méricskélve, kissé számolgatva, nagyokat mérlegelve, közben latolgatva, ha megéri nekünk, akkor odaadjuk, ha pedig nem, akkor gond nélkül visszavesszük – szívünket, szeretetünket, időnket, és még sorolhatnánk –, mert valahogy így szoktuk meg mindennapi játszmaink során, mert megfeledkeztünk a szolgáló szeretet ingyenességéről. Ez mégsem egyszerű, hiszen mindennapjainkat mélyen átjárja a fogyasztói társadalom gondolatisága – használj, fogyassz, cseréld ki/le –, ami a ma keresztényét is könnyen megfertőzi.
Ez a szemléletmód szöges ellentétben áll Isten stílusával, amely a feltétel nélküli szereteten, a nagyvonalú ingyenességen és az embert megszégyenítő bizalmon nyugszik. A mai evangéliumban nem csupán arról olvasunk, hogy a magvető – emberi szemmel pazarló módon – elment vetni, és amelynek egy része nem megfelelő helyre esett, hanem arról is szól a szentírási történet, hogy a magvető nem fukarkodott a rá bízott magvakkal. Jutott mindenhová és mindenkinek, és ez Isten stílusa, amelyre bennünket is tanítani akar, mert Isten önmagát „pazarló” szeretettel szeret bennünket, hogy mi is így tegyünk életünk minden napján, akkor is, ha kövek közé kerül, akkor is, ha az ég madarai felkapkodják, és akkor is, ha harmincszoros, hatvanszoros vagy épp százszoros termést hoz. Mert nekünk is szórni és pazarolni kell a szeretet, a hit, a remény, a jóság, a szelídség, a megbocsátás, az irgalom magvait, és nem fukaron-resten őrizgetni, hiszen „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14).
De ehhez nekünk is meg kell tapasztalnunk Isten ingyenes, átformáló és újjáteremtő szeretetét, amely a vele való élő, bensőséges kapcsolatban gyökerezik. Amikor nap mint nap odaajándékozzuk önmagunkat – álmainkat, vágyainkat, terveinket – neki, és nem vesszük és kérjük vissza, hanem teljes egészében rábízzuk, átengedve minden féltett kincsünket, megadva és hagyva a szabadságot, hogy ő döntsön, mi a legjobb számunkra.
Így pazarolva, emésztve önmagunkat, mint a gyertya lángja, amely ontja fényét és melegét mindenkinek feltétel nélkül, és amelynek fényében sütkérezhetnek, melegedhetnek mások is, s közben talán akarva-akaratlanul istenarcuk is megszépül valamiképp, hiszen ahogyan Gyökössy Endre fogalmaz: „árnyék mögött fény ragyog, / nagyobb mögött még nagyobb, / amire nézek, az vagyok.” Világunk – és benne mi – messzemenően megszépülne, ha így tudnánk élni, mint a mennyei Atya szeretett fiai és leányai, akik szeretettel vannak egymás iránt, mert Krisztus él szívükben… Bárcsak így volna!
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/29-es számában.
