Portugáliában eltemették Anderco Ottót

0
5489

Július 11-én új, választott hazájában, Portugáliában eltemették Anderco Ottó egykori szatmári egyházmegyés papot. Kinczel István szatmári plébános, egykori osztálytárs búcsúzik tőle.

„A mi hazánk a mennyben van” (vö. Fil 3, 20) – fogalmaz Szent Pál apostol, és milyen sokszor halljuk ezeket a szavakat temetések alkalmával. Anderco Ottó számára, akit 2002-ben a szatmári egyházmegye áldozópapjának szentelt fel Tempfli József nagyváradi megyéspüspök, reményünk szerint az örök életről és a mennyei hazáról szóló tanítás már nem a hit és a remény tárgya, hanem bizonyosság.

Az örömhírt élete utolsó szakaszában öt évig szülőföldjétől távol, a kubai misszióban hirdette. Onnan való visszatérése után úgy döntött, hogy a tervezettnél korábban szeretné kérni felvételét a portugáliai algarve egyházmegyébe, ahol szülei és testvérei élnek. Döntését minden bizonnyal befolyásolhatta a tapasztalat, hogy korban előre haladva nehezebb nyelvet tanulni, s a spanyol után jobb lenne minél hamarabb a portugált is elsajátítani, de talán a járvány is elgondolkodtatta, amikor a megszorítások miatt még országon belül sem volt lehetőség rokonokat látogatni, nemhogy határokon túl. Barátok, családtagok szerint egyéb okok is álltak döntése mögött, amelyek talán más papokat is arra ösztönöznének, hogy egyházmegyéjüktől távol vállaljanak lelkipásztori szolgálatot, de mégsem teszik, bizonyára ő sem távozott volna csupán ilyen okokból.

A misszióból azonban a járvány miatt a tervezettnél csak később tudott Európába utazni, ráadásul a szüleihez való érkezése után hamarosan kórházba került, s úgy nézett ki, hogy pár hetes kezelés, illetve diéta segítségével rendbejött. Néhány hónap múlva azonban ismét gondjai lettek az egészségével, s a baj ezúttal már nagyobb volt, bár az elején ezt még az orvosok sem tudták. Portugália püspöke, miután az otthoni püspökével egyeztetett, de különösen a kubai püspök meleg szívű ajánlásának köszönhetően, szeretettel fogadta egyházmegyéjébe, ahol már plébániát is bízott rá, de a betegség miatt csak három hetet szolgálhatott új helyén. Ottó többször mesélte nekünk, hogy mind a kubai, mind a portugáliai püspöke számára igazi atyának bizonyult, mindketten szerető gondoskodással fordultak papjaik felé. Ezt igazolta az is, hogy új elöljárója a diagnózis után azonnal felmentette a lelkipásztori szolgálat alól, gondoskodott a megfelelő kezelés biztosításáról és papját, akit még alig ismert, többször meglátogatta otthon, telefonon felhívta betegsége alatt. Kubai püspöke is ugyanezt tette.

Ottó nagyon bízott a gyógyulásban, mert tervei voltak a jövőre nézve, s nagyon szeretett volna élni. Örömmel és szeretettel fogadták őt új egyházmegyéjében, s ez a temetésén, az ott elhangzott beszédekben egyértelműen tapasztalható volt. „Hálát adok Istennek a plébániánkon eltöltött időért. Soha nem fogom elfelejteni tanúságtételét arról, hogy a keresztet Istenbe és az irgalmas Szűzbe, Kuba védőszentjébe vetett reménnyel és bizalommal vállalta fel” – mondta búcsúbeszédében Pedro Manuel, akitől Ottó a plébániát ávette, s aki igyekezett segítségére lenni a beilleszkedésben, közben pedig igen meghitt, baráti kapcsolat alakult ki köztük. Többször meglátogatta a kórházban is, s Ottó őt hívta halála előtt néhány nappal, hogy feladja neki a betegek szentségét. Pedro atyára, saját bevallása szerint, nagy hatással volt Ottó jókedve, lelkesedése, amellyel több száz, több ezer embernek segített, köztük neki is. Egy paptársát is idézte, akitől a napokban a következő üzenetet kapta: „Vannak emberek, akiket ha csak néhány pillanatra ismerünk is, de örökre beírva maradnak életünk könyvébe… és a mi Ottó atyánk is közéjük tartozik. Meghatott az a mosoly és derű, amellyel koncelebrált a húsvéti vigílián, amely megmutatta és megosztotta velünk azt a békét, amely Istentől származik, még a fájdalom közepette is. Egy olyan béke, amely az Isten iránti szeretetből születik az általa ránk bízott küldetésen keresztül.”

A halálhír mind itthon, mind Kubában, Portugáliában nagyon sok ember számára okozott mély fájdalmat, amiről a világhálón, újságokban lehetett olvasni. Megnyilvánult ez abban is, hogy aki nem tudott személyesen részt venni a temetésén, részt vett az érte végzett gyászmisén Batizon, Máramarosszigeten, Nagybányán vagy Rónaszéken, hogy végső búcsút vegyen tőle. Itthonról 11 pap, köztük öt osztálytárs utazott Portugáliába a temetésére, és új egyházmegyéjéből is szép számmal voltak jelen papok, diakónusok és hívek, hogy a családdal együtt imádkozva adják meg a végtisztességet annak a papnak, aki az ő hazájukban szerette volna szolgálni velük és köztük az Urat.

Istennek azonban más tervei voltak Ottóval, mondta temetési beszédében Manuel Quintas püspök. Anderco Ottó szolgálatának kezdete az algarvei egyházmegyében szinte egybeesett a betegsége megjelenésével, amely az örök életbe való belépésének ajtaját jelentette. Ez volt Isten akarata, s ezt Ottó testvérünk elfogadta. Isten ajándéka volt, hogy élete utolsó évét a családjával, szerettei közelében tölthette.

Kedves Ottó! Nekünk, évfolyamtársaidnak is nagyon fogsz hiányozni a jövőben, s szüleiddel, családoddal, volt híveiddel együtt mi is a hitben keresünk vigasztalást, reméljük, hogy találkozunk majd az új, örök hazában, amiről Szent Pál írt a filippieknek, s amiről te is olyan sokat beszéltél híveidnek.

Kinczel István, a szatmárnémeti Kis Szent Teréz egyházközösség plébánosa