† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak:
Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.
Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja.
S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.
Mt 10,37–42
Követni. Elhagyni. Megtalálni. Elveszíteni. Megtagadni. Elfogadni. És elindulni újra és újra, egészen addig, „amíg mindnyájan el nem jutunk az Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére” (Ef 4,13). Keresztény életünk, Krisztus-követésünk sarokköve az a biztos tudat, hogy Isten számít ránk: kicsiny, törékeny, gyarló emberekre, mert valamiért így tetszett neki, hogy általunk akarja megmutatni szeretetét, jóságát, irgalmát. Megengedi nekünk, hogy mi döntsük el, hogyan adjuk tovább mindazt a jót és szépet, amelyet belénk plántált. A legideálisabb, amikor – Krisztus-követőkként – életünk szeretetválasszá válik, azaz szabaddá válunk Istenre, mert rendületlenül őbelé kapaszkodunk és őrá hagyatkozunk. Ekkor van az a pont, amikor életünk virágba borul és olyan távlatokra hív Isten, amit addig el sem tudtunk képzelni, a Krisztus-követés olyan valóságára, amikor belesimilunk az ő szerető ölelésébe. Azonban, ahogy életünkben vannak vakvágányok, zsákutcák és viharok, úgy a Krisztus-követésnek is megvannak a maga buktatói, és éppen erről olvasunk a mai evangéliumban. Mert a Krisztus-követés akarva-akaratlanul (belső)harcot, vívódást, küzdelmet jelent, mert annyi mindent és mindenkit hátra kell hagynunk érte, hogy szabad legyen szívünk és belegyökerezzen életünk. Mert Krisztus nem kényelmes vendég, ő mindent megkövetel tőlünk, és mindennek az alapja az a cselekvő (örök) szeretet és bizalom, amellyel évezredek óta körülöleli a teremtett világot és benne képmását, az embert.
A Krisztus-követés szépségének megtapasztalása után könnyűvé válik minden teher, édessé minden sóhaj, elviselhetővé minden megpróbáltatás, mert az ő jelenléte hihetelen módon alakítja át az embert. Eddig a pontig nehéz ez, amíg teljesen, feltétel nélkül átadjuk neki önmagunkat, az önajándékozásnak egy olyan mély, intim mozzanata ez, amely mindent odaad és mindent elfogad. Végső soron erre vagyunk meghívva, hogy életünk a Krisztusban gyökerező önajándékozás távlatába mutasson, ahol már nincs jelen az önérdek, az önigazolás, az énközpontúság, ahol már csak Krisztus van és semmi más. Ehhez kell nekünk is felnőni, eközben pedig újra és újra megerősíteni osztatlan szívünk és szeretetünk hűségét, mert „Isten álmodni hív, hogy általunk is több lehet a világ” (Ferenc pápa).
Az előttünk álló hét mottója legyen Morus Szent Tamás híres válasza, amelyet Krisztusért vállalt megpróbáltatásai kapcsán adott: „Mi ez az örökkévalósághoz képest?”
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/27-es számában.
