† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön!
És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja.
Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.
Mt 10,26–33
Kibeszélés. Megszólás. Kritika. Bírálat. Vélemény. Beszólás. Minősítés. Talán így lehetne kezdeni a sort, ha a legalapvetőbb félelmekről kellene beszélni. Sokan nem attól tartanak, hogy elveszítik hitüket, netalán egyéb talentumaikat, hanem a fékevesztett, gúzsba kötő emberi reakcióktól. Ennek egyik oka lehet a stílustalan társadalmi köz- és párbeszéd, amely sokszor megfertőzi a ma keresztényét is. Könnyebb kritikát, felszínes értékítéletet megfogalmazni mindennel és mindenkivel kapcsolatosan, minthogy – nyíltan és köntörfalazás nélkül – gyökerétől orvosoljunk egy adott problémát, mert ahhoz nekünk is oda kell tenni a részünket. S talán ezért is él bennünk a félelem zsigeri szinten, mert jobban figyelünk a világra, mások – nem föltétlen építő és szakszerű – véleményére, mint arra, aki „mindenben mindent véghez visz” (1Kor 12,6). Krisztus-követőkként arra vagyunk meghíva, hogy istengyermeki szabadságunkat megélve mások gazdagodására legyünk. Mert már régen nem elég – különösen Krisztus-követőkként – az „élni és élni hagyni” elv megtartása. Nem! Éltető, másokat éltető életet kell élni, amelyből mások táplálkoznak, gazdagodnak, erősödnek, többé válnak, mert ezt kéri tőlünk a Mester. Keresztényként nem az a kérdés, hogy odaadjuk-e az életünket, ha azt kéri tőlünk az Úr – mert ez régen nem kérdés –, hanem hogy tudunk-e és akarunk-e nap mint nap a szeretet eszközei és tanúi lenni, ha kell vérünk ontásával, ha kell imára kulcsolt kézzel, ha kell a tevékeny szeretet csendeségével, vagy éppen a mindennapok életszentségével. Igen, talán nagyon is fontos hangsúlyozni, hogy nem a különböző véleményektől és bírálatoktól kell tartunk, hanem sokkal inkább a „fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” kell küzdenünk (Ef 6,12).
Így kell nekünk helytállni a mindennapokban, ahol megannyi kísértés, megpróbáltatás, belső harc vár ránk, akik bukdácsolva bár, de követni akarjuk Mesterünket. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt Isten szolgálója Mester Mária Margit: „Hisz minden csak az ő eszköze, és minden csak őt szolgálja… Az örökkévalóság nemcsak távoli vigasz, hanem a legkézelfoghatóbb valóság. De talán még ez sem fontos, hanem csak egy valami: az Atya drága akarata. És ehhez önzetlennek lenni minden önérdek tökéletes feláldozásáig. Csak így lehetek egészen Istené és egészen a lelkeké. Semmit és senkit, csak Jézust szeretni annyira, hogy érte magamat állandóan fel tudjam áldozni. Mindig mindent Jézusnak tenni.”
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/26-os számában.
