Vistalegre – A Fonsagrada 30,48 km
A 30 km lehet jobb és lehet rosszabb
A tegnap is 30 km felett, ma is, de ez csak a matematikában egyenlő. A valóságban ég és föld a különbség. A tegnapra visszatérve, ennyire fáradt életemben nem voltam. Most úgy érzem, hogy nagyon feszegettem a határaimat, de nagyon sokat tanultam is a tegnapi napból, sajnos ezt nem tudom leírni, ezt az érzést mindenkinek át kell élni.
Ma reggel fél nyolc fele indultam, mert a reggeli csak nyolc órától lett volna a szállásom. Addig én már a ködös tájakon kóboroltam. Nem tudom miért, de ma is az első öt kilométer emelkedő volt. Nem volt vészes. Zarándokok még sehol. Amikor beértem Grandas de Salime városába össze találkoztam két dél afrikai zarándokkal. Ismertük egymást, mert itt az úton ha köszönünk valakinek az már szinte rokonnak számít. Kérdem, hogy ők hogy kerültek ide, honnan indultak a tegnap. Azt válaszoltak, hogy ők már jártak a Camino Primitivon és tudták, hogy egy nagyon kemény nap lesz és ezért inkább busszal jöttek. Na, mondom magamban, miért csak most tudom meg, hogy busszal is lehet Caminozni? Ezt csak azért mondtam el, hogy igazoljam magam egy kicsit a tegnapi nappal kapcsolatban. Grandas de Salimeben reggeliztem és indultam tovább, mondanom sem kell, felfelé a hegynek.
Tűrhető volt, csak a nagy meleg sok folyadékot igényel. A fél literes borsec palack nem tartott sokáig. De ezzel nincs problémám. Bírom a gyűrődést. Beérek egy faluba és kérdem egy helybélitől van-e bár a közelben. Nincs, de vizet lehet venni a templom melletti kútból. Iszom jó sokat, és megtöltöm a palackomat. Friss erővel indulok tovább, mert fent a magasban várnak Don Quijote de la Mancha ellenségei, a szélturbinák. Sokan vannak és egyre közelebb kerülök hozzájuk. Jó érzés szemtől szemben lenni velük. Én nem vagyok egy kötekedő típus, ezért elhaladok mellettük békésen. Ez volt a nap legnehezebb emelkedője. Elindulok lefelé, és egyszer csak a messzi távolban látok egy bár félét, piros szék fehér asztalt. Nagyon szomjas voltam már, és végig klausztrofóbiás (félelem a bezártságtól) voltam, féltem, hogy be lesz zárva. És igazam lett. De volt még egy klausztrofóbiás élményem egy másik bárral kapcsolatban is. Nagy reklám tábla útközben, hogy hat kilométer múlva eszem iszom, aztán már csak ötszáz méter. Pavlov kutyája kismiska volt mellettem, felkészültem egy hideg bármire. Odaérek, zarándokok ülnek az asztaloknál, leveszem a hátizsákom, és indulok a bejárat felé. Zárt ajtó fogad. Kérdem az egyik zarándoktól: zárva van? Rám néz szomorú tekintettel és azt mondja igen. Az én tekintetem sem volt vidám, és azt mondja nekem: Ismerem az érzést. Ők is úgy jártak mint én.
Közben már átléptem Galíciába. Készítettem egy képet, ahol az egyik lábon Asztúriában a másik Galíciában van. Egészen más világ. Pontos jelzések, gyönyörű útjelzők. Sárga nyíl, kagyló és a hátralevő kilométer szám is fel van tüntetve az útjelző köveken. Itt tényleg nem lehet eltévedni. És ha már Galíciában vagyon, akkor a tavalyi zarándoktársak tudják, hogy az itteniek Galícia verde-nek hívják ezt a tartományt. És azért “verde” zöld, mert nagyon sok eső van. Végül begyalogoltam a hegyre épült városba. Miért is lenne máshol. Az utolsó kilométer megint emelkedő, olyan rendes, testhezálló. Fél óra sem telt el a megérkezésemtől és akkora zuhéj volt, hogy el sem tudom mondani. Készítettem egy felvételt a nem éppen barátságos fogadtatásról. Úgy érzem a napokban elő kell vegyem a pici piros esőkabátomat. A tavalyi zarándoktársak tudják miről van szó. A többiek majd megtudják nemsokára.
Bocsánatot kérek a késői bejelentkezésrért, de megvan a nap menete. Miután megérkezem, zuhany, mosás, vacsi és aztán az írás. Remélem holnap hamarabb megérkezem a célhoz.
Ultreia e suseia!
