Marton József egyetemi tanár neve sokak számára ismerős, hiszen a közel négy évtizede végzett tanári munkássága mellett és egyháztörténeti kutatómunkája során kiemelt helyet foglal el Isten szolgája Márton Áron püspök hagyatékának a feltárása. Nemrégiben, 2023. május 15-én Budapesten Stephanus-díjjal tűntették ki teológia kategóriában. A kitüntetés átvételekor a papnevelő intézet közössége nem tudott együtt ünnepelni Marton József tanár úrral, ezért június 2-án köszöntötte őt a közösség.
A közös ünneplés kezdetén András István szemináriumi rektor üdvözölte az egybegyűlt tanárokat és kispapokat, aki beszédében örömének adott hangot, hogy közösségük tagja, Marton József pápai prelátus, nagyprépost, nyugalmazott egyetemi dékán-tanár az idei kitüntettetek között van. Ez a kitüntetés elismerés a tanár úr életmunkájáért, ugyanakkor az erdélyi katolikus teológiatudomány nemzetközi szintre való emelését és méltatását is magába foglalja.
A rektor beszédét követően Czirják Ottó ötödéves diakónus, a szeminárium főmagisztere ismertette a hallgatókkal Marton József életpályáját. A tanári kar és a kispapok nevében Diósi Dávid dékán-vicerektor köszöntötte az ünnepeltet.
A dékáni köszöntő után Marton József nyugalmazott egyetemi tanár köszönetét fejezte ki az elismerő szavakért. Kiemelte, hogy a szakmai díj, amelyet idén május 15-én Budapesten vehetett át, nemcsak az ő érdeme, hanem mindenkié, aki élete során tanáraként és tanítványaként egyaránt meghatározó jellegű hatást fejtett ki egyháztörténeti kutatómunkásságára.
A beszédeket követően bemutatták Marton József Az Úr feddhetetlen szolgája című legújabb könyvét, amelyből a harmadéves kispapok részleteket olvastak fel.
Forrás: SIS
Diósi Dávid dékán-vicerektor köszöntő beszéde
„Ékes koszorú a fehér hajkorona” (Péld 16,31). S amikor a fejünk ormán Isten ajándékaként az ősz haj lengedez, akkor tapasztaljuk meg igazán, hogy az idő, amely továbbra is életterünk, foglalkozik velünk, az idő komolyan vesz bennünket, nem vagyunk számára közömbösek. Az ősz haj már nem frizurára vágyik, már nem az evilág hetyke tündöklését majmolja. Beéri kevesebbel, jóval kevesebbel, beéri azzal a kevéssel, amely sokkalta több, mint fénykorának legtöbbje. Ékesszóló jelképpé válik, annak a szelíd Bárány hófehér gyapjának, akinek trónja felé mindannyian tartunk. A hófehér, ősz hajdísz – hacsak az ünneprontó, hajírtó kopaszság időnap előtt nem lejt komisz táncot fejünk búbján – az idős kor privilégiuma, mellyel az élet mészszínű ecsetvonásával jelzi, hogy a tavasz elillant, s a nyár emberpróbáló heve megszelídült, az ősz pedig az idős ember feje ormán a tél havával kokettál. A magaslati hótakaró – az élet szédítő hegycsúcsán – fennkölten hirdeti az élet folyamán elvetett gabona reményét, s habár volt ott búza, árpa, zab és köles, rizs meg rozs meg miegymás, minden a majdani „kenyér-törés” kozmikus záróakkordjára vár, amely a mi életszólamunk jóllehet szerény, de nélkülözhetetlen felcsendülésével lesz teljes.
Az öregkor legtolakodóbb vendége az emlék. S úgy képzelem, hogy amikor egy idős ember reggel a tükörbe néz s szeme elé tárul ezüstös hajkoronája, valamilyen szinten mégiscsak királynak érezheti magát. Az idő koronázási szertartásának kellős közepén találja magát. Óhatatlanul is feldereng benne, hogy saját életének lúdtollával történelmet írt. Történelmet írt: jóllehet másokkal karöltve, de mégiscsak egyedit és megismételhetetlent. Tudatában van annak, hogy a könyvet nem ő kezdte el írni, s a könyv végkicsengése sem ő lesz, hisz ahogy a lúdtollat hajdanán remény- és bizalomteljesen a kezébe adták, úgy ő is – remélhetően ugyanolyan remény- és bizalomteljesen – továbbadja.
Az öregkor ugyanakkor küldetés is. Hisz már az öreg ember teste is a történelembe írt élet kinyilatkoztatása. Életünk történései vésik és faragják azt. A test kérgét egyedi módon formázza meg: az isteni Nap heve, a földi szél ereje, s tagadhatatlanul a gravitáció, de az örömök, fájdalmak élményei, valamint a döntések, az elkötelezettség, az elhivatottság, az elvszerűség és a szolgálat fáradalmai is. Egy kedves öregember teste a Teremtő háladalára fakad. S ha a puszta testi megmutatkozáshoz a bölcs szellem és a kifinomult lélek az idős ember megfáradt ajkán szárnyra kell, akkor a test, a lélek és a szellem triásza az élet szépségéről és az ebből a szépségből fakadó értékéről regél. Ez egy más dal, mint az ifjúság éneke. Kevesebb benne a disszonancia, inkább a harmónia és a konszonancia uralja. Nem azért, mert az énekes belefáradt az életbe, hanem azért, mert a dalnok – amint ezt a havasok magaslatára emlékeztető hófehér hajdísze is sugallja – a „madárperspektíva” szólamán szól hozzánk.
Kedves Tanár Úr! Azt kívánjuk neked, hogy e „madárperspektíva” harmonikus énekét még sokáig zenghesd. Egészségben és életkedvben, közösségünk javára és épülésére, olyan énekesként, akinek dallamából ne csak az idő vasfogát, hanem az életbölcsesség kincsestárát halljuk ki. Kedves Tanár Úr! Szívből gratulálunk ezen kitüntetéshez, mely személyes tudományos tevékenységed méltatásán túl az erdélyi katolikus teológiának is szól, valamint teológiai karunk elismerését is magában rejti. Köszönjük szorgalmadat, munkádat! Ad multos annos!
