A sport nem hősiesség kérdése, az olimpiai vagy extrém megmérettetés sem. Mint ahogy a háború sem. Kétségtelenül a felkészülés lemondással, erőfeszítéssel, a fizikai határok kitágításával jár, és maga a helyszíni megmérettetés a mindenféle emberi lehetőségek feszegetésével. De ugyanígy a lelki és testi határok állandó túlhaladásával jár egy beteg családtag gondozása is. Hősiesség egy háborúban kitartani? Egy sérült gyermek, megrokkant szülő ápolása? Egy munka becsületes elvégzése?
Egy újabb magyar hegymászó maradt a 8000-es magasság fölött, a csúcstól alig 50 méterre… A kiemelkedő, különleges teljesítményekre, különösen a médiavisszhangnak köszönhetően, sokan felfigyelnek. Egy-egy sportolót mint nemzeti hőst ünnepelnek, mindenki a saját győzelmének éli meg, és magát is jobbnak, nagyobbnak érzi az ő teljesítménye miatt. Ez a logikája a drukkereknek.
Valahol, valamiben mindannyian drukkerek vagyunk: a „mi” sikerünk, „mi” erősödünk meg (kollektív) önbecsülésünkben ezáltal. Mi van akkor, ha a sportolónk az olimpián nem győz, „csak” második lesz? A világ második legjobbja már nem olyan egyértelműen tesz büszkévé, már felcsendül egy lesajnáló kórus. Ha a teljesítmény, aminek szurkoltunk, egyáltalán nem jön össze, sőt, a sportoló belehal – nos, ez kínosabb számunkra. Szembe kell nézni ilyenkor a veszteség, vereség érzésével, azzal, hogy az ember, még ha minden tőle telhetőt meg is tesz, nem az ő kezében van a kimenetel, van egy ismeretlen faktor, egy örök bizonytalansági hányados: az ember nem ura életének, halálának.
Ez pedig zavarba ejtő, elgondolkodtató tapasztalat! A fotelhuszárok, a közösségi média „hősei” kiírják magukból frusztrációikat: saját kudarcaikat, elvárásaik romba hullását, csalódásukat. Rázúdítják ezt a világhálóra, bele se gondolva, hogy kellően át nem rágott mondataik sebeznek, sebzik az érintett hírnevét, jó hírnévhez való jogát, és megbántják szeretteit, akik a személy elvesztése miatti gyászuk mellé szemrehányást is kapnak: miért engedték el, vagy rosszabb esetben: felelőtlen volt, önző a szerettük, hogy járta a maga útját.
Mert végeredményben mindenki a maga útját járja, és egyedüli bírája az életbe hívó, a talentumokat osztó Isten. Ki-ki maga dönti el, természetesen sok és sokféle háttérhatás közepette, hogy a talentumaival belé oltott hívást hol és hogyan teljesíti be. A konyhán dolgozó szakács(nő) ott „veszíti” el életét a forróra izzított sütő mellett… A tanár(nő) ott engedi idegrendszerét a nebulók és szüleik által megtépázni a katedra mellett… A buszsofőr a figyelmét adja nap mint nap, minden egyes járaton. Az író az életét dolgozza papírra, és mint a színész is, a közönség előtt végez „élve boncolást”, viszi vásárra a nyilvánosság előtt a bőrét. A pap lemond a magánélet száz apró öröméről, hogy erre az isteni hívásra válaszolva lassan égesse magát másokért. Ehhez képest vannak, akik gyorsan égnek el, őket hamar és hirtelen égeti fel a náluk sokkal nagyobb szépség…
Idézek a most eltűnt hegymászó, Suhajda Szilárd március 23-iki bejegyzéséből: ,,A hegymászók nem hősök. Nem hódítók, se nem nagy emberek. Lehunyom a szemem és belegondolok, milyen érzés ott lenni, fent, a felhőkön is túl: senki és semmi vagyok. Esendő és sérülékeny, aki a környezetéhez képest tökéletesen jelentéktelen. A hétköznapok feladataihoz képest rémesen egyszerű, amit véghez kell vinnem: teszem az egyik lábam a másik elé, lélegzem, folyadékot és kalóriát viszek be és veszítek. Egy olyan világban létezek ideig-óráig, ahol semmi keresnivalóm nem lenne. Az ember számára élhetetlen közeg. Még levegő sincs, nemhogy színektől pompázó, látható élet! Mégis gyönyörű, mégis szerethető – és igen: elindulok egy újabb útra! Az eddigi legnagyobbra. (…) 2023. március 23-án kezdetét vette a Kyocera Everest Expedíció. Elindultam Nepálba, hogy megkíséreljek feljutni a Csomolungmára, bolygónk legmagasabb pontjára, oxigénpalack használata nélkül. 8848 méter. Egy bűvös szám. Partnereimnek és a láthatatlan segítőknek tiszta szívemből köszönöm, hogy ezt lehetővé tették! És köszönöm mindenkinek – Családnak, Barátoknak, Nektek –, akik mellettem állnak! (…) akárhogy is végződjön ez a történet, egyvalami biztos: ebben az egészben Ők a hősök! Ez az odaadás az igazán nagy dolog, nem a hegymászás.”
Egy másik eltűnt hegymászó, Erőss Zsolt özvegye, Sterczer Hilda az eset és a tornyosuló kommentek láttán ezt jegyezte le: „Mi itt élünk, vagy inkább mindennap meghalunk? Hajtunk a mókuskerékben, nap mint nap, rohanunk, gürizünk, szaladunk, csináljuk, ami hasznos. Miközben észre se vesszük, hogy közben épp az Életünket veszítjük el. Napról napra, és még csak nem is tudunk róla. Nem jut idő az egészségre, a családra, a kultúrára, a kedvelt hobbira, a barátokra, a közösségre, önmagamra. Fizikailag ugyan élünk, de azt az életet éljük, amit élni szeretnénk? A hegymászó él. Igazán él. Tudja, mire hivatott, és ezt felvállalva mindennap valóságos életet él.”
Már csak azon töprengek, mi, mindannyian, fotelhősök, akik a legkülönbözőbb témák avatott ismerőinek tüntetve fel magunkat, oda-odapörkölünk a közösségi média arctalanságában, olykor arcátlan és megalapozatlan magabiztossággal, egy-egy ítéletet: vajon a saját helyünkön élünk, merünk a saját szakmánkban kiállni magunkért, másokért? Merünk-e olyan elszántan helytállni, mint az extrém sportoló az álmáért? Vagy tehetetlenségünket, gyávaságunkat, engedelmességnek álcázott megalkuvásunkat rágcsálva tengődünk?
Ferenc pápa is valami ehhez hasonlót ajánlott figyelmünkbe pünkösdkor: Az apostolokhoz hasonlóan bezárkózunk, elbarikádozzuk magunkat a gondok labirintusában. Testvéreim, ez a „bezárkózás” akkor történik, amikor – a legnehezebb helyzetekben – megengedjük a félelemnek, hogy átvegye az irányítást, és „felemelje hangját” bensőnkben. Amikor a félelem ránk telepszik, mi bezárkózunk. (Lásd Ferenc pápa pünkösdi beszédét a félelem bénító erejéről és a tőle való szabadságról.)
