Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket

Hogyan lehet hitre nevelni a kigyerekeket, egyáltalán hogyan lehet átadni fontos erkölcsi normákat úgy, hogy az meg is maradjon bennük? Ezeket a kérdéseket tettük fel összeállításunk szerzőinek. Jelen írásban Ozsváth Judit egyetemi adjunktus arról ír, a hitre nevelést hogyan érdemes megközelíteni.

A hitre nevelés íve

A kisgyermek hitéletre neveléséről keresztény felnőtt talán nem is tud úgy szólni, hogy ne jöjjön zavarba. A zavart az okozza – bennem is –, hogy valami „felnőtteset” kellene mondani, holott a lényeg talán éppen abban van, ami „nem felnőttes”. Akkor ki nevel kit?

Jézus nem véletlenül példálózik a gyermekkel. Azt mondja: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa” (Mk 10,14b). Vagy: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Ő jól tudja, hogy a kisgyermek tiszta lelke folyamatosan az isteni jelenlétet élvezi. Ebben a jelenlétben való elmerülés a „mennyek országa”, éppen az ide való visszavezetés volt a jézusi „program” lényege. Merthogy az ember lelke folyamatosan „kiesik” ebből az állapotból. (Sok keresztény lelke nemcsak kiesik, de ezen kívül is marad… És itt tovább lehetne kérdezni: akkor mitől keresztény? Most nem kérdezünk tovább…)

„Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket!” A fentiek értelmében ez lenne az alapvető nevelési program, amit csak azután tud a felnőtt teljesíteni, ha magát „gyermekké tette”. És így rajzolódik ki a hitre nevelés íve: folyamatos önnevelés, a gyermek mind közelebbi megismerése, a jézusi szeretet-erőtérben való tartása a személyes jelenlét, a jó példa és a közös vallásos gyakorlatok által.

A hitélet nem egy masszív tananyag gyakorlatba ültetése. Mert a hit nem tanagyag. Az ismeretek messzire elvezethetnek, de belső tapasztalás nélkül nem sokat érnek. A hitélet a folyamatos tapasztalaton alapul és abból építkezik, fejlődik tovább. A tapasztaláshoz pedig lelki érzékenység kell. Ezt az érzékenységet kellene fejlesztenie magában minden szülőnek, hogy valós istentapasztalások kísérjék vallásos gyakorlatait és mindennapjait. A szülők legnagyobb istenélménye kétségkívül az új élet megteremtésében való együttműködés, az új élet világba szül(et)ése. Ez nem lehet csupán egy pontszerű tapasztalás, nem korlátozódhat csak a születés pillanatára. Boldog az a szülő, akinek – legyen bár nyolcvanéves is – valóságos istenélményt jelent a gyermekére tekintés. A gyermek az, akinek világba születéséhez társul választotta őt a Teremtő. Ez a Teremtő a Szeretet-Isten, aki az ő és a gyermeke létbe szólításához is a legszentebb szereteterőt „mozgatta”. És önmagából ezt oltotta belé és gyermekébe is. És minden teremtményébe. Fontos lenne, hogy a keresztény szülő folyamatosan ilyen érzékenységgel szemlélje önmagát, gyermekét és az egész világot. Mélyüljön el a világban szétárasztott szeretet tapasztalásában, így jut mélyebbre az önismeretben is. Az önmagát a szeretetre hívott lényként értelmezni tudó szülőnek nem lehet más célja, mint ebben a szeretetben való növekedés. Ehhez fontos iránymutató és segítség számára az Evangélium és a helyesen végzett imádság. Folyamatosan „meg kell térni” – ahogyan Jézus mondja a másodikként idézett szentírási részben –, és olyanná válni, mint a kisgyermek… A lélekben egészen tiszta ember tud szabad lenni (a jó Isten számára). A lélekben szabad ember pedig nem a földi gondok rabja, hanem élvezi az „országot”. „Könnyű”, és igazán, mélyen boldog.

Aki ezt önmagában megvalósítja, az fogja igazán megismerni szeretetből teremtett gyermekét. Látni annak szentségét és mindazt benne, amit ki kell bontakoztatnia ebben a földi létben. Az így látó szülők elsődleges célja ebben az erőtérben tartani a gyermeket. Ők jól tudják, hogy a tapasztalaton van a lényeg a hitéletben, és gyermekük számára az ilyen jellegű tapasztalatszerzést kell biztosítaniuk folyamatosan. Az isteni jelenlétre figyelő szülők nem tudják elrontani gyermekük hitre nevelését. Világra rácsodálkozó szemléletük átjárja gyermeküket is, aki szivacsként iszik magába mindent. Már beszélni is úgy tanítják meg gyermeküket, hogy az őt körülvevő világot a jó Isten gondviselő jóságának megnyilatkozásaként mutatják be neki. A szeretetparancsok szerinti életet példázzák, emlegetik a szeretetgyakorlás mindenek előttiségét. Nem frázisokat mondanak, hanem életükkel pecsételik meg azt, amiről beszélnek. Mindennapjaiknak az isteni jelenlét – és ennek szavakban való kommunikálása – adja meg a hangulatát. A jó Isten nem „itt, valahol” van jelen, hanem Szent Lelkével bennünk él. „Most csendben vagyunk, mert a jó Istent a csendben tudjuk érzékelni lelkünkben.” „Rossz gondolatokkal, tettekkel nem sértjük meg a jó Istent. Ha megtörténik véletlenül, nyomban bocsánatot kérünk érte.” „Örülünk minden jónak, ami körülvesz bennünket” stb.

A kisgyermek imaéletét a szemlélődő, a folyamatosan hálát adó, a belső örömet élő szülői „attitűdök” alakítják leginkább. A szavakkal mondott imákban is ezek kellene megfogalmazódjanak: a teremtő és gondviselő Istenre való rácsodálkoztatás, a mindenért hálát adás, az élet örömének kifejezése.

Az egyházi évet követő keresztény szülők vallásos gyakorlataiból és a külön elmondott történetekből is kirajzolódik a Jézus-esemény. Körvonalazódik a Szeretet-Istent közelről megmutató Istenember alakja és tanítása, akit és amit a szülők legbiztosabb útmutatóként követnek. A jézusi úton járás nem a vasárnapi szentmisékre korlátozódik, hanem a mindennapok része… A cseperedő gyermek vallásos gyakorlata mélyen beágyazott kell(ene) legyen, csak így nem fogja értékét veszíteni, csak így fogja ez (is) megtartani őt.

A hitéletre „nevelés” kulcsa tehát az isteni jelenlétben maradás – szülő és gyermek részéről egyaránt.

Ozsváth Judit

Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/23-as számában a Fókusz rovat összeállítása részeként.