† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.
Jézus megismételt: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
Jn 20,19–23
Gyermekkorom legkiemelkedőbb élménye 1990-ben, 12 évesen történt, amikor meglepődve, kissé zavartalanul néztem az útszélen állva, hogy gyönyörű csángó népviseletünkben imádkozva és énekelve zarándokolt péntek délután a gyimesbükki keresztalja. Megdermedt mindenki, szaladtunk, hogy láthassuk szabadságunk csodáját, az idősek zokogtak örömükben, hogy megérhették ezt a napot, amely a mi tájainkon esztendők legszebb napja. Azóta sem láttam az imádságtól olyan megrendült arcokat, csak magunk voltunk: az Isten és mi, gyimesi csángó magyarok, nem volt semmi kolonc: sem magamutogatás, sem politika, sem lézengő unatkozó, sem jelszavak ordítása, sem ellenségkép. Az a pünkösd, az a zarándoklat, azok az arcok számomra egy szempillantás volt a mennyországból, emlékszem rátok, arra az alázatos, ugyanakkor szilaj büszkeségre, mint a hegyeink. Amikor csak tehetjük, ilyen rendíthetetlen csodaarccal kellene imádkoznunk, és úgy élni magyarként, hogy fennkölt legyen együvé tartozásunk.
Ha arra kérnél, hogy mondjak valami szépet, én talán most azt a szót választanám, hogy pünkösd. Tájainkon pünkösdkor mintha magunkra öltenénk őseink arcát és határtalanul magyarnak éreznénk magunkat és testvért látnánk a másikban, akinek viselete ugyan különbözik a miénktől, de közös anyanyelvünk tájszólásaival koronázva összeköt bennünket. Mi, magyarok oly sokszor széthúzunk, számos esetben inkább bajt látunk, mint bajtársat egymásban, és mégis, Európában egyedülállóan a pünkösd egyesít bennünket, legnagyobb búcsújáró ünnepünk nekünk van.
Pünkösdkor az apostolok is bezártságban éltek, a félelemnek a fogdájában. Ezért sosem szabad megfeledkezzünk, hogy az élet egyik legnagyobb értéke a bensőnk szabadsága. Nekünk, magyaroknak vérszerződésünk van a szabadságra, de elkeserítően gyakran hiányzik a bensőnk szabadsága. A félelem, az elhagyatottság reszketésében az apostolokat megáldotta a Szentlélek. Bátrakká váltak Krisztus hirdetésére és többé nem fordultak el az Istentől, mert az Isten közelségének jó érzése felülmúl mindent. Sok mindenért kapaszkodunk, teletűzdeljük naptárunkat tennivalóinkkal, és annak sűrűsége miatt gyakran ejtjük azt, ami megtart bennünket: az imádságot, a szentmisét, az őszinte és felemelő szavainkat, a hallgatásunkat, pedig az a biztos a bensőnkben tudás, hogy az istenközelség felülmúl mindent, az élet leglényegesebb ragyogása. Valami olyan, amikor a felkelő napot földünk madarai énekkel köszöntik. És ezért tudunk mi minden évben a viszontagságoktól függetlenül Csíksomlyóra zarándokolni.
Bilibók Géza
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/22-es számában.
