A Stephanus-díj a Szent István Társulat és a Stephanus Alapítvány közösen alapított kulturális elismerése. 1993-tól az évente megrendezett Szent István Könyvhét ünnepi megnyitóján adja át a társulat fővédője és az alapítvány elnöke, irodalmi és teológiai kategóriában. A díjat idén teológiai kategóriában Marton József teológus, egyháztörténész kapta. A Magyar Kuríron megjelent beszélgetésből közlünk részleteket.
(…)
A Szent István Társulat ünnepi könyvhetére megjelent, Az Úr feddhetetlen szolgája című, Márton Áronról szóló könyvében említi, hogy a katolikus egyház romániai üldöztetése a gyulafehérvári püspök 1949-es letartóztatásával érte el csúcspontját. Művében kiemel néhány személyt, akik mindvégig hűségesek maradtak Márton Áronhoz, közülük többen vértanúhalált haltak.
Valamennyien az ötvenes években voltak Márton Áron mellett, és közülük többen vértanúk is lettek. Ha viszont már a könyvemet említette, megjelenik benne Ikrich Auguszta neve, ő a Szociális Testvérek Társaságának elöljárója volt évtizedeken keresztül. Pontosan a rend alapításának ötvenedik évfordulóján, 1973. május 12-én temették el Kolozsváron. Márton Áron szerette volna temetni, a temetési beszédet is megírta. A hatalom emberei azonban mindent elkövettek, hogy aznap ne menjen el Kolozsvárra. Így ő elküldte a temetési beszédét, a szociális testvérek a temetés estéjén összegyűltek, ezen elmélkedve ülték meg 50 éves jubileumukat. Ikrich Auguszta testvér a hatvanas években többször járt a szobafogságra kényszerített Márton Áronnál, a lehallgatási dossziékból ma már pontosan tudjuk ezt. A püspök óvatosságra intette a szociális testvéreket. Kifejtette nekik: nem az a lényeges, hogy közösségben lelkigyakorlatot tartsanak, nem kell a hatalmat provokálni; tanúságot tenni egyénileg, egyszerű életvitellel is lehetséges. Nem kell látványos akciókkal magukra hívni a külső ellenséget.
A II. vatikáni zsinat óta sokat beszélünk a világi hívek fontos szerepéről. Ön 1990-ben a gyulafehérvári főiskolán világi hívek számára távoktatást indított. Miért tartotta ezt fontosnak?
Azért tartottuk rendkívül fontosnak, mert az elmúlt negyven év folyamán a laikusok ki voltak zárva az úgynevezett rendszeres teológiai oktatásból. Nem véletlen, hogy az első évben (1991/92) sok olyan tanár, orvos, egyéb értelmiségi és mások is, akik érdeklődtek a teológia iránt, beiratkoztak, és vállalták a komoly tanulást. Az oktatás megszervezése nehéz volt számunkra, mivel a gyulafehérvári teológiai főiskola távol van az egyházmegye híveitől, és ide nehéz lett volna a Krisztus-hívőknek eljönniük. Könnyebb volt alkalomadtán a tanároknak kiutazniuk. Úgynevezett levelező tagozati központokat szerveztünk nagyobb városokban a környékbeli alkalmas és önzetlen papok segítségével: Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Déván, Gyergyószentmiklóson. Így a gyulafehérvári egyházmegyében hat helyen végeztük a képzést, de a mi irányításunk alatt és jegyzeteink felhasználásával történt Temesváron, Szatmáron és Nagyváradon is. A didaktikai munka lebonyolítása nem ment könnyen. Ám nagy öröm volt látni, hogy a Krisztus-hívők komolyan vették, szívvel-lélekkel tanultak.
Az indulást követően, 1991-ben már lehetőség nyílt az iskolai hitoktatásra, sőt, néhány év múlva kötelező lett az iskolai hittan. Szakképzett emberekre volt szükség. Voltak olyan városok, ahol a papoknak a lelkipásztori munkájuk mellett a hitoktatásra már nem maradt energiájuk. A levelező tagozatos hallgatóink megfelelő képzésben részesültek ugyan, de 1995-ben akkreditációs problémák léptek fel. Ezért hoztuk létre 1996-ban a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen a Római Katolikus Teológia Kart, és ennek keretén belül utólag szentesítettük a levelező tagozatosok végzettségét, szelekciós vizsgák után államilag elismert diplomát szerezhettek. A laikusokkal való foglalkozásunk fő célja az iskolai hitoktatás megszervezése volt, ám igen sokan önképzés céljából is részt vettek.
Arról vannak kimutatások, hogy végül hányan maradtak meg hitoktatóként vagy az Egyházon belül világi munkatársként?
Természetesen. Azok közül, akik államilag diplomát szereztek, sokan maradtak meg hitoktatónak. Vannak állami iskolák, ahol igazgatók, igazgatóhelyettesek, osztályfőnökök. Ez mindenképpen nagy öröm számunkra. Dicsekedve mondom, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kar didaktikai intézményének szentírástudomány-tanára, Zamfir Korinna szintén a levelező tagozaton végezte teológiai tanulmányait, ezt követően posztgraduális képzéseken is részt vett, és önszorgalomból tanult meg héberül, görögül, latinul. Ma nemzetközileg elismert egyetemi tanár.
Az erdélyieket mindmáig úgy tartjuk nyilván, mint akik erősen vallásosak. Mennyire igaz ez a jelenre?
Az erdélyi katolikus és protestáns keresztény hívek vallásos élete kissé összefügg a kisebbségi sorsuk helyzetével. Azt mindig tudták, érezték, és hangsúlyozzuk is, hogy az egyházaknak fontos szerepük volt/van a kisebbségi kultúra átadásában is. Ezzel is magyarázható, hogy az erdélyi emberek jobban ragaszkodnak egyházukhoz, „vallásosabbak”, mint az anyaországiak. Nem szabad azonban idealizálni a vallásosságunkat; bár van egy bizonyos keresztény öntudat bennünk, de még nem elégséges. Ezt jó volna tartalommal is megtölteni, és elmélyíteni!
(…)
A teológiai, egyháztörténeti munkásságának kiemelkedő része, hogy Márton Áron, Isten tiszteletre méltó szolgája életpályájával foglalkozik. Az előbb szóba került, hogy a mostani könyvhétre újabb kötete jelent meg az egykori gyulafehérvári püspökről. Mi az, ami ennyire rendkívülivé teszi az ő személyét?
Márton Áron püspök, amit mondott, azt élte is. Itt kezdődik a különlegessége, még helyesebben: a hitelessége. Megalkuvást nem ismerő, az egyház iránt elkötelezett püspök volt. Nyilván meghatározó volt a Krisztus iránti végtelen szeretete, ez adott erőt neki ahhoz, hogy legyőzze a nehézségeket, amelyekkel olyan sokszor találkozott nemcsak az állami hatóságok részéről, hanem még a saját papjai köréből is. Nem szabad elhallgatnunk, hogy voltak olyan papok is, akik ellene akcióztak. Őket nagyszerűen leszerelte, csakúgy, mint a kicsinyeskedő magatartásúakat; és tudott megbocsátani is, amikor erre szükség volt. Ugyanakkor a népét végtelenül szerette, de úgy, hogy a másikat nem gyűlölte. A most megjelent könyvemben kiemelem, hogy mennyire pozitívan tudott viszonyulni akár a román ortodox püspökökhöz és laikusokhoz, vagy éppen a görögkatolikusokhoz, még akkor is, amikor ők egy időben a római katolikus egyház ellen cselekedtek.
Mit jelent önnek ez a kitüntetés?
Ez olyan rendkívüli elismerés számomra, amit csak megköszönni tudok. Életemnek egyik hobbija a könyvvásárlás és -olvasás volt. Úgy érzem, hogy ez az elismerés az eddigi kitüntetésekhez viszonyítva a csúcspont.
Forrás, teljes interjú: Bodnár Dániel/Magyar Kurír
