EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik. Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. Rövid idő, és már nem lát engem a világ. Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok.
Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat.
Ezek az evangélium igéi.
Jn 14,15-21
Ismétlődő kísértésünk, hogy kizárólag a zuhanásainkat észleljük, és feledjük, hogy bátorság valaki mellett ott maradni, néha lemaradni. Mintha mindig valamit pótolnánk, máshol van a szívünk, mint a szánk, többletet akarunk magunknak, ezért a legkevesebb időt, már a lekésett percet szánjuk magunkra. Valójában szánjuk a bensőnket, mint egy kóbor ebnek lehajítjuk a száraz kenyérdarabot, hogy lelkiismeretünk ne vádoljon azzal, hogy szemétbe hajítottuk. Az Isten ölében azonban „felfelé zuhanunk” (Lackfi János), sebzettségeink felnyitják a szívünket, hogy értékelve éljünk.
Számomra olyan gyönyörű a szentlecke első mondata: „Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben”, milyen megható, hogy úgy szólít meg bennünket, hogy szeretteim. Sokszor gondolok arra, hogy vajon nekünk, akik Krisztus nevében vasárnap együtt imádkozunk, eszünkbe jut-e akár egy pillanat töredékében, hogy szívünkben tiszteljük őt és a mellettünk élő embert. A kifogásaink, a negatívumaink, a minősítéseink nem lakhatnak a szívünkben. Talán a legnagyobb veszteség, amikor elveszítjük érzékenységünket, és mindez úgy történik bennünk, hogy közben azt hisszük, hogy halmozásainkkal könnyebbé, biztonságosabbá tettük az életünket. Mily sokszor ott volt a fény, ami a belső nincstelenségünkből előbukkant, és mégsem vettük észre, hogy az a támasz, amit a halmozásainktól reméltünk, az végig bennünk volt, és mi felőröltük magunkat, az időnket, a mosolyunkat, a hitünket.
Jó lenne úgy hinni és élni, hogy a szívünkben fontosabb a tisztelet, mint a félelem, felszabadítani magunkat önnön vádjaink alól, és hinni, hogy a feloldozás kincse a felemelkedésben rejlik. Olyan szép életkép, amikor valaki, aki fontos nekünk, valahová elutazik, és küld egy üzenetet, hogy megérkeztem, minden rendben van. Milyen jó lenne szívünknek is küldeni ezt az üzenetet, megérkeztem a bocsánathoz, életéveink sodrában nemcsak sérelmeket és hibákat gyűjtöttünk be magunknak, hanem szívünkben érzékennyé és hálássá válhatunk az élet iránt. A szentlecke szép biztatása, hogy szelíden viszonyuljunk a sebeinkhez. Saját életünkből tudjuk, hogy nehéz egy kibeszélő világban szelíden szeretni és az elfoglaltság arckifejezése helyett a derű fényét újra és újra „bőrünkön” próbálni, amikor fellelhető sugárzó tekintetünkben teljes életünk érzékenysége, szeretete, hite, egy-egy elbukásunkból való felemelkedettségünk. Jó lenne Eszterházy Péter írónk szép gondolatának batyuját magunkra venni: „Semmi sem olyan értékes, mint ami te vagy másokban, és a többiek tebenned.”
Bilibók Géza
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/20-as számában
