† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!”
Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.”
Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek!
Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.”
Jn 14,1–12
Időnincstelenségben élünk, rohanásainkkal zabáltatjuk az áldott időt, így nem lehetőségként értelmezzük, hanem ellenünk, mint valami kórt számontartunk minden veszteséget, hiányainkat leltározzuk magunkban és másokban. Beszédtémánkká vált, erre építünk, veszteségeink nélkül nem is tudnánk, hogyan kell élni. Miközben rengeteg eszközünk van, hogy utazásaink során ne tévedjünk el, sokszor érintett meg szelíden vagy dühöngve az elveszettség, az értelmetlenség érzése. Ezért döntő, hogy ne engedjük, hogy a tomboló és romboló szavak, érzések ismerősünkké váljanak, szívünk legyen olyan, mint egy bárány, noha sokszor sáros és elficánkol, de jelleme a szelídség, hiába farkaskegyetlen a leselkedő ellenség.
Egyszerűen a bárány olyan, mint a szívünk, nem adja fel. Jézus erre a szépségre bátorít, hogy ne adjuk oda mindenünket magunkkal is elhitetett és élt elfoglaltságainknak. Szép lépés az életben kimozdítani magunkat a kiépített biztonságunkból, melyben áporodottan álmodunk boldogságot és jövőt, és megpróbálni az ajándéklét újdonságát újrakezdeni, ahányszor csak kell, azok mellett, akik előtt oly sokszor már belebuktunk ígéreteinkbe, de valójában úgy tudunk élni és szeretni, hogy a szívünk mégis hisz annak, akit befogadott. Egy felborult világban jött közénk az Üdvözítő, és rémségeink ellenére ma is a szeretetet választja bennünk. Kicsinyes érdekeink miatt rövidlátók lettünk, az eseményekben olyan kevésszer látjuk az embert, aki beszorult megjegyzéseink elhagyatottságába, mert könnyen hagyunk ott egy embert elsietett és hangos ítéleteink zsúfoltságában. Miközben létünk szépségének a lehetősége szelíd szeretetünkben bontakozik ki, olyan sokszor lerogyunk az újrakezdéseink helyett, mindenkinek meg akarunk felelni, széthullunk ziháltságunkban és megfeledkezünk a csodáról, hogy megcsodálhatjuk az életet magunkban és másokban. Jó lenne odasimulni a Pásztorhoz, aki akkor is az ölében tart, ha bennünk kihalt a tartás, és tévútjaink piszkától megszabadít bennünket. Mert arról ismerjük fel őt, hogy nem fásulunk bele visszaeséseinkbe, hanem szeretettel vagyunk egymás iránt, mert „a szeretet az élet barátja” (Lackfi János).
Sok minden újból felborult bennünk és körülöttünk, de a szívünk üzeni, hogy ne adjuk fel: döbbenetes és emberarcú képsorok járják a világunkat Ferenc pápa budapesti látogatásáról, ahol egy szegényekért élő papnak, aki maga is szenved és korlátozottan tud jelen lenni a társadalomban, megcsókolta a kezét. Szép lehetőség hívő emberként élni és látni az eseményekben az embert, akit Isten mindig felkarol.
Bilibók Géza
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/19-es számában.
