Nagycsütörtök egyik főmondandója a papságra való meghívás miatti alázattal teli hála.
Az Eucharisztia, miként a papság is, Isten ajándéka, „mely lényegében múlja felül a közösség lehetőségeit”, és a közösség ezeket az ajándékokat „az apostolokig visszanyúló püspöki jogfolytonosság révén kapja meg” (Ecclesia de Eucharistia enciklika, 29.).
A II. vatikáni zsinat tanítja, hogy „akit a szolgálati papságra szenteltek föl, szent hatalom birtokában (…), Krisztus személyében létrehozza az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Istennek” (LG 10).
A hívők közössége, mely egy a hitben és a Szentlélekben, és sokféle ajándék birtokában van, jóllehet az a hely, ahol Krisztus „jelen van egyházában, egész különlegesen a liturgikus cselekményekben” (SC 7), önmagában mégsem képes „létrehozni” az Eucharisztiát, sem önmagáénak „adni” a fölszentelt szolgát.
Ezért helyesen teszi a keresztény nép, hogy miközben egyrészt hálát ad Istennek az Eucharisztia és a papság ajándékáért, másrészt szüntelenül imádkozik azért, hogy az egyház ne szenvedjen paphiányt. Soha nincs elég pap, hogy meg tudjanak felelni az evangelizálás és a hívők lelkipásztori gondozása növekvő igényeinek. A világ egyes részein egyre égetőbb a paphiány, mert fogy a papság létszáma és nincs elegendő utánpótlás. Másutt, hála Istennek, a hivatások ígéretes tavaszát lehet látni. És Isten népe is egyre inkább ráébred, hogy imádkoznia és cselekednie kell azért, hogy növekedjék a papi és szerzetesi hivatások száma.
Forrás: II. János Pál – Nagycsütörtöki levél az áldozópapokhoz 2004-ben
