Ma 13 éve, hogy az örök hazába költözött Bálint Lajos nyugalmazott gyulafehérvári érsek. Az alábbi írással szülőfaluja, Csíkdelne lelkipásztora emlékezik a néhai főpásztorra.
A nagyheti lelkipásztori teendők mellett ma reggel gyertyát gyújtottam, a nap folyamán pedig sírjánál is imádkozom, hiszen 13 éve ezen a napon csendesen távozott a földi életből Bálint Lajos gyulafehérvári érsek. Túl sokan nem járnak sírjánál, talán már el is feledték. Nem volt vértanú főpásztor, rövid főpásztori szolgálata alatt talán nem tudott maradandót maga után hagyni, de annál inkább a modern kor csendes hitvallója volt, akit talán még el is lehet feledni.
Gyakran megállok a Szent János-templom árnyékában Bálint Lajos érsek sírjánál, időnként kérdezem, kérem a közbenjárását, értünk, népünkért, hogy igazán szép legyen az életünk.
Néhány hónapja Fazakas Márton premontrei szerzetes elöljáró járt Delnén, Lajos érsek sírjánál együtt imádkoztunk és tőle hallottam, ahogy visszaemlékezett arra, hogy a néhai főpásztornak a szentmise volt a legnagyobb imádság.
Gyakran felteszem önmagam számára is a kérdést: miként lehet életünket, hétköznapjainkat összekapcsolni a legszentebb áldozattal? Hogyan válhat életté két szentmise között mindaz, amit a szentmisében megünneplünk? A Lajos érsekre jellemző csendes magatartás talán azt is jelzi, hogy ő igyekezett mindig két szentmise között élni.
Egyszerűsége mintha egy öltözett lett volna, azt élte és jelezte, hogy Isten munkatársaként művelten kell élni az életet. Nála a műveltség azt jelentette, hogy a székely gyökér mindvégig megmaradt. Olyannyira művelt ember volt, hogy a gyökereit mindig akarta érezni. Akik ismerték, azt mondják, hogy arcán elmélyültség, jellemében bársonyos finomság volt. Ő könnyen tudott bánkódni, sokszor fájt a szíve népünk, egyházmegyénk életéért. Egészen egyszerűen Istennek ilyen formán volt munkatársa.
Járjon közben értünk, hogy tudjunk mi is együttérző finomsággal tekinteni az életre, a jelenre, az egyházra, hogy a szívunk ne fájjon, hanem inkább szeressen.
Csíki Szabolcs
