Gergely József gyakorlati éves kispap szerint élete kezdetének történetét a következő Szentírási rész tükrözi a legjobban: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára” (Jer1,4–5).
„Az Úr kiválasztott valami fontos dologra, ezért akarta, hogy a nevelőszüleimhez kerüljek és ők neveljenek fel” – véli a csíksomlyói Szent Péter és Pál plébánián tevékenykedő kispap, aki a csütörtököket a csíkszéki Gyulafehérvári Caritas munkaközössége és ellátottjai körében töltötte.
Hogyan ismerted fel a hivatásod?
Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondhatom, hogy igazán ebben a félévben ismertem fel papi hivatásomat és erősödhettem meg benne. De ha a kezdeti szakaszát nézzük, akkor már jóval korábban: öt éves korom óta járok templomba. Rengeteget ministráltam, részese voltam az akkori ifjúsági csoportnak, ahol énekemmel szolgálhattam a közösséget, és persze a jó Istent. Felváltva: hol ministráltam, hol az ifjúsági csoportban énekeltem a szentmisén, néha pedig nevelőanyukám mellett ülve vettem részt rajta. Aztán időközben megszűnt az ifjúsági csapat, így a ministrálás maradt. Észrevettem, hogyha netalán felzaklatva, mérgesen vagy szomorúan mentem a templomba, ott mindig megnyugodtam, és másképpen jöttem ki a templom kapuján. Egyszóval szerettem a templom csendjét, mert az valahogy megnyugtatott. Aztán nyolcadik osztályban kispapok jöttek hozzánk tanúságot tenni hivatásukról. Közös tulajdonságokat véltem felfedezni az ő tanúságtételük és az enyém között, így elgondolkoztam: lehet nekem is ez az utam.
Nem én választottam, nem én döntöttem teljesen a papi hivatásom mellett, hanem az Úr, én csupán beleegyeztem. De most gyakorlati évem első felében megerősödtem benne, hogy igen, nekem ezt kell tennem.
A csütörtök reggeleket a Caritas munkatársaival és ellátottjaival kezdted. Hogyan élted meg ezeket a csütörtöki napokat?
Bátran merem mondani, hogy ezek a napok voltak a hetem csúcspontjai. Eleinte nem tudtam mit kell tennem, vagy azt, hogy hova is kell mennem. Féltem, mert nem tudtam mi vár rám, hogyan fogadnak. De már az első nap valami olyant tapasztaltam, amit még azt hiszem soha: olyan vidámságot, mosolyt sugároztak az emberek nemcsak nekem, hanem egymásnak is, hogy leírni szerintem lehetetlen. Az elmélkedések, amelyeket a kápolnában végeztem, mindig olyan jó hangulatban teltek, és ez akkora erőt adott nekem. Örültem, hogy az emberek, akik igyekeztek ott lenni, örömmel és nyitottsággal hallgatták végig mindazt, amit mondani akartam nekik.
Nagyon szeretsz fiatalokkal foglalkozni, így számodra nem maradhatott ki a Szent Ágoston nappali foglalkoztató központ sem. Aki járt már ott az tudja, hogy megtapasztalhatja a feltétel nélküli szeretetet.
Amit ott tapasztaltam az leírhatatlan. Az őszinteség és a szeretet leírhatatlan ötvözete körbevett és végigkísért az egész napomon. Nagyon szeretettem oda járni, hiszen gyermek lehettem a gyermekek között is. Nem akartam semmi különöset tenni, csak egyszerűen velük lenni, beszélgetni és játszani. Tudtam, nekik csak erre van igényük és nem arra, hogy folyamatosan mondjak nekik. Nagyon megszerettem őket, hiszen mindegyikük egy csoda és egy harcos.
Nemcsak ott lehettem, hanem barátokat is szerezhettem.
Úgy gondolom nemcsak mi kaptunk tőled rengeteg mosolyt, bátorítást, biztató szavakat, hanem nekünk is sikerült valami maradandót nyújtani neked. Mit viszel magaddal tőlünk?
Mindent, mindent magammal akarok vinni és mindent magammal is viszek. Hiszen az itt töltött idő sok mindenre megtanított: elsősorban arra, hogy az élet mennyire értékes dolog, mennyire csodálatos, amit nem mindig értékeltem jól. De ezt megtapasztalva igyekszem minden egyes pillanatát megélni. Aztán a mosolyokat, a beszélgetéseket és az emberek arcát. Egyszóval mindent.
Forrás: György Mária Angéla/Gyulafehérvári Caritas
