,,Emlékszem belső intenzitástól izzó szemére, hangjára, ahogyan arról beszélt, hogy a világ ott történik meg, ahol a legnagyobb a nyomor, a testi-lelki kiszolgáltatottság, írta róla tanítványa, Szarka Judit. ,,Balassa Biblia-felfogása a következő fogalmak köré strukturálódott: személyesség, szabadság, drámai dialógus, személyközi kapcsolatok. Egész Biblia-értelmezését végigkísérte az Ó- és Újszövetség drámai egymásra vonatkozása, amelyben nincs törésmentes egység.” Balassa Péter írását nagyböjti utunk egyik útjelzőjeként ajánljuk olvasóinknak.
A nyolc boldogság (Mt 5,3–10 párh.) talán nem más, mint az egyszerűség nehezen meghallható, paradoxonokba öntött, mégis szabad önátadást mondó útmutatása. Ezek a mondások az áldás, a benedictio mélyebb értelmében véve a létezés jóvá mondásai. Jóvátevő mondások. E mondások kollektív megszólítottjai mi vagyunk: a szegények, a sírók, a szelídek, az igazságot éhezők és szomjúhozók, az irgalmasok, a tiszta szívűek, a békességszerzők, az igazságért üldözöttek. Tehát mindazok „tulajdona” a boldogság, akik nyilvánvalóan nem boldogok, legalábbis a mi konvencionális ismeretünk szerint éppen hogy nem áll rendelkezésükre a boldogság. Csakhogy az egyszerűség útja nem a primitívség útja, hanem egy mélyebb kezdeté, mélyebb jóvá tevő kivilágosodásé: a boldogság e mondásokban, akárcsak Isten országa, „idegen” minőség – kizárólagosan adomány, éppen azoknak szóló ki-hívó erővel, akik nem boldogok, nem tudnak boldogok lenni, sőt rettenetes szenvedéseken mennek át, ezenközben esetleg elvesztvén arcuk képmás voltát is.
Az egyszerűség útja oda vezet, ahol nem számíthat rá az úton járó, ahol a váratlan adomány: idegen, kiszámíthatatlan Jövevény. Minden gyerek, ismétlem: minden gyerek, vagyis elvben minden ember ilyen váratlan Jövevény. E hipotézis hite nélkül, az együvé tartozás boldogság-hipotézise nélkül, mint az egyszerűség útja nélkül nem vagyok képes igen-t mondani, nem tudok úrrá lenni a sötétség idején és terén.
Az egyszerűséget bejáró radikális boldogságmondás éppen hogy nem vigasz a sebekre, a szegénységre, a boldogtalanságra, nem kompenzáció és „isteni” hitegetés, hanem olyasmi, ami szinte esetlegesen, mindenesetre garantálhatatlanul adódik, megadatik, s ami mindig újra kezdhető jelenné alakulhat, ha észrevesszük.
Ha észrevenni adatik a boldogság, akkor az történik, hogy belátjuk: a boldogság lehetetlen ugyan az ember számára önmagában, lehetséges azonban Istennél, az abszolút Másiknál, távolságának és közelségének paradoxonában (Mt 19,25–26). A szegények, a szelídek, az üldözöttek, az emigránsok, az idegenek, a marginálisok, az otthontalanok, sőt még önmagunk számára is lehetünk boldogtalanok ugyan, de éppen ezért várományosai, megajándékozottjai lehetünk Isten országának, mely nem itt vagy amott van, hanem közöttetek van (Lk 17,21). Méghozzá sajátos, megújuló, folyamatos, jövő idejű értelemben, hiszen megígértetett: „veletek leszek”.
Isten jövője nem megnyugtató, hanem nyugtalanító és sürgető jövő idő, amely a boldogtalanok transzcendens boldogságának paradoxonával megelőlegezi a felfoghatatlanul egyszerűt.
Balassa Péter József Attila-díjas esztéta, publicista, irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár volt (Budapest, 1947. június 3. – Budapest, 2003. június 30.). Egyetemi tanulmányait a József Attila Tudományegyetemen kezdte, az ELTE magyar–történelem szakán végezte 1966–1971 között. Vendéghallgatóként filozófiát, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi szakának óráit is látogatta. 1972–1973 között a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének munkatársa volt. 1973-tól az ELTE Bölcsészettudományi Kar Esztétikai Tanszékén tanított, emellett zeneesztétikát adott elő a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Debreceni Tanárképző szakán 1976–1980 között. 1990-től esztétikát és művelődéstörténetet tanított a Színház és Filmművészeti Főiskolán. Előadott a Sorbonne-on, a leuveni Université Catholique-on, amszterdami és bécsi kollokviumokon, valamint erdélyi egyetemek (Kolozsvár, Nagyvárad) magyar tanszékein. 1987–1991 között az Újhold Évkönyv főmunkatársa volt. 1988–tól a Jelenkor szerkesztő-bizottsági tagja, 1989–1991 között a Vigilia szerkesztő-bizottsági tagja, 1993-tól a Pannonhalmi Szemle szerkesztőségének volt a tagja. 1999-től egyetemi tanár. 1998-ban Széchenyi ösztöndíjas volt.
Forrás: Vigilia (2002. december, 950–956.)
