Fényt vinni a kárpátaljaiak életébe, lelkébe

0
91
Fotók: Ferenc Zsolt Facebook-oldala

Három áramfejlesztő generátort juttatott el a kárpátaljaiaknak egy segélyakció keretébenBalázs Attila tordaszentlászlói református lelkész, Ferencz Zsolt, a Kolozsvári Rádió munkatársa, valamint Barabási Ede és Gede Csongor. Ottlétük alatt a helyi magyar közösségek képviselőivel is találkoztak. A céljuk az volt, hogy fényt vigyenek a kárpátaljaiak életébe, s ugyanakkor a lelkükbe is. Az utazás élményeiről, tapasztalataikról, a kárpátaljai segélyakció során tapasztaltakról írt beszámolót a korábban a Mária utat is megjárt csíki származású Ferencz Zsolt a Facebook-oldalán. Ezt most olvasóinkkal is megosztjuk.

Az első nap

Kárpátalján járunk, mert Balázs Attila úgy érezte, fontos lenne elindulni, segítő jobbot nyújtani, aztán látni, tapasztalni, érezni, megmutatni. Ez az első napunk itt.

Ha most készítenénk egy listát, hogy mi lenne a három legfontosabb orvosolnivaló a kárpátaljai magyarok szempontjából, hogy a mindennapi életük könnyebb legyen, hát… Öt óra áramszünet után az a két óra, amikor végre fel lehet tölteni a telefont. A konnektor elkezd zúgni, ha megadják a villanyt, ilyenkor ki lehet a kapcsolni a generátort, fél óra múlva már internet is lesz. A béke a legfontosabb, ez az, amire várnak, vágynak, és ezt sokan elmondják. Mert így érzik. Rendkívüli állapot után hadiállapot, és ennek is mindjárt egy éve.

Ritka az a nap, amikor ne jelenne meg a közösségi médiában valaki olyannak a képe, aki elesett a fronton. A Facebook pedig nagyon le tudja csökkenteni a távolságokat: ha valaki nem is ismerte személyesen a katonát, a hőst, az áldozatot, de az ismerős ismerőse biztosan, a hír pedig gyorsan fut. Eddig 12 magyar katonáról tudni, aki meghalt, és még sokakat keresnek…

A román oldalon Halmi, az ukránoknál Nevetlenfalu, határ, vámolás, papírok. Nem ez a forgalmasabb határátkelő, kifelé csak mi vagyunk. Az ukrán vámosok segítőkészek, gyorsak, operatívak, magyarul beszélnek. Zsukovszky Miklós derceni lelkipásztor elénk jön Halmiba, hogy minden rendben menjen. Nevetlenfalu után Batár következik, közben egy táblázatot mutat a telefonján: a települések négy csoportra vannak osztva − színek szerint: sárga, kék, narancssárga, zöld −, itt követhető, hogy a nap folyamán mikor tervezik kikapcsolni az áramot. Ez azóta van így, hogy az oroszok elkezdték támadni az energetikai szektort. Dercen a sárga zónába tartozik, ma 7 órát van áram a 24-ből.

Az egyik generátor, amit hoztunk, nagyobb kapacitású: 18 kW-os, ez kerül majd Dercenbe, ahol óvoda, iskola és szociális konyha működik. A másik három 5−5,5 kW-os, ezek mostantól Beregszászon, Tiszakeresztúron és Mezőváriban teljesítenek szolgálatot. A kisebbek 15−20 literesek, óránként 2 litert fogyasztanak, a dízelesek kevesebbet, mondják.

Több ezer gyertyát is hoztunk, a cél kívülről is fényt vinni a kárpátaljaiak életébe, de ugyanakkor a lelkükbe is. Az átadás-átvétel Beregszászon történik, a református püspökség székhelyén, abban a házban, ahol egykor Fedák Sári színésznő is lakott. Zán Fábián Sándor, aki 2007. január 1-jétől püspök, s közben mezővári lelkipásztor, büszkén mondja: idén 100 éves az a törekvés, hogy a kárpátaljai magyar református közösség igyekszik megszervezni az életét.

Miközben a történetek pörögnek körülöttünk, egyik a másik után, egyszer csak ott a felismerés is: olyan keveset láttunk, éreztünk, értettünk meg abból, ami itt van, hogy lehetne mégis hitelesen elbeszélni bármit is? Hogy szünetmentes tápra, tartós élelmiszerekre, generátorokra van szükségük legfőképpen, ez például nagyon fontos. S hogy a konzervek, amik kézről kézre járnak a szemünk láttára, hogy aztán a frontra vigyék őket, vajon kihez jutnak? S a saslikot, amit ma este eszünk jó étvággyal és káposztával, szívesen megkóstolnák még sokan…

A második nap

„Gáz elzárva, villany kikapcsolva, emberek élnek, szükségünk van fára” − ez a felirat olvasható az egyik kapun Harkivban, Ukrajna második legnépesebb városában. Innen (is) tudják a segélyszállítmánnyal érkezők, hogy itt bizony nagy szükség van mindarra, amit magukkal vittek sok száz kilométeren. Munkácsról a katolikusok által működtetett Caritas munkatársai, önkéntesei is járnak errefelé, meg Kijevbe is. Egyik alkalommal lövés érte valamelyiküket, kórházba került, de a csapat kitartása töretlen.

A munkácsi Szent Márton Caritas munkatársaival már úgy beszélgetünk, hogy nem kell az áramkimaradásokra gondolni, itt végre fel lehet tölteni a töltenivalót. Fehér Ferenc igazgató büszkén mondja, hogy közel 50 intézmény vagy program működésébe tudnak bekapcsolódni hatékonyan: gyermekotthonok, rehabilitációs központok, ösztöndíj-programok, óvodák, ingyenkonyhák, gyertyaműhely fogyatékkal élőknek. 67 településről 1500 ember rendszeres támogatásban részesül, s tavaly, amikor hirtelen megjelentek Kárpátalján is a menekültek, 23 épületben 1250 embert tudtak elszállásolni. Amit tudunk, azt meg kell tegyük, teszik hozzá. Tartós élelmiszerre, higiéniai eszközökre, áramfejlesztőkre, asztali lámpákra, power bank-ekre lenne még szükségük, s örömmel fogadják most a generátort, amit a Szociális Testvérek Társasága küldött.

Derceni életképek

„A jó Istenre bízzuk magunkat, s ha egészség van, a többi kialakul” − mondja Bíró Anna nagymama. Ő ukrán, de magyarul is beszél. Egy 11 gyermekes családnál járunk, egyesek az ágyban, a többiek körbeveszik az asszonyt. A két legkisebb, Máté és Jánoska ikrek, őket a karjára veszi, aztán Anasztázia, Bianka, Máté, Nándi, Denisz és Dani következik, őket is a nevükön szólítja. A családban jó a hangulat, fűzi hozzá; a gyerekek rosszalkodnak, de ő fenyíti őket. A nagymamára vannak bízva, amíg az édesanyjuk Magyarországon tartózkodik: elment megnézni a másik hármat, akik ott tanulnak, dolgoznak, de csütörtökön már jön, várják is nagyon. Kilenc adagnyi ebédet hoztunk, de itt sok étel fogy, készül már az estére való is.

Néhány utcával odébb, a falu végén Irénke fogad, két kislány édesanyja. Nincs egyedül, Adrienn és Jázmin is otthon van. Február 13-ig tart a téli szünet, mivel az iskolában nincs fűtés. Rajzolnak, festenek, olvasnak otthon, az édesanyjuk pedzegeti, hogy hát, az ukrán, az valahogy nem nagyon megy…

Király Géza bácsi hetven év körül van, a mindennapjai unalmasan telnek. El-eljár még a kórházba meg a patikába, de mégiscsak egyedül él, s a nyulai is elpusztultak, volt belőlük vagy harminc. Nagyon örül a segítségnek, ami a református Diakóniától érkezik. Hozzá is Szabó Gyula diakónus kalauzol, aki heti öt alkalommal visz meleg ebédet a rászorulóknak a Budapesti Tűzoltószövetségtől kapott kisbusszal − és első körben ide tartoznak az egyedül élő, idős és/vagy beteg emberek, nemzetiségtől függetlenül.

Egész éjszaka zuhogott az eső, de közben két órára megtalált bennünket az áram is. Igen, ez volt az a bizonyos, az öt sötét után következő kettő, éjjel 2 és 4 óra között. Reggel 9 és 11 között jön a következő turnus, a fényes, de ennek már fele sem talál minket a parókián. Ámbár nem megyünk messzire, bőven van felfedeznivaló az udvaron is, például a konyha. Piroska néni tizenharmadik éve dolgozik itt, Tánya tavaly óta. Azt mondják, az Istenbe vetett hit segít nekik is a mindennapokban, s a remény, hogy egyszer majd haza tudnak térni a távolba szakadtak. A konyhát tizenöt éve nyitották meg, eleinte 25 embernek főztek itt, kétszer egy héten. Hétfőtől péntekig 90 embernek főztek, amikor a menekültek itt voltak. A gyülekezet is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy működjön a konyha. A helyi gazdákat is támogatják, a sertéseket tőlük is veszik. Szabó Gyula diakónust hallgatva jóleső érzés tölti el az embert: igen, ez is egy szív-lélek tevékenység, nagy szükség van rá.

Dercenben amúgy önkéntes tűzoltóság is működik, a tagjai most éppen a generátort segítenek levenni az utánfutóról. Jó helyre került ez a generátor is!

A Derceni Egyházi Önkéntes Tűzoltó csapatnak több mint 600 bevetése volt 2005 óta, a felszerelésekkel a szovátai testvérek is segítettek. Sándor bácsi magyarázza: a háború előtt képzéseket is tartottak, tavasszal és/vagy ősszel, csak hát változtak az idők, jelenleg tizenhatan vállalnak szolgálatot.

A parókia udvarán fogorvosi rendelő is működik, ide is érdemes ám betérni, még ha nem is fáj az ember foga. Dr. Dénes-Zsukovszky Anna, aki maga is önkéntes tűzoltó, Ungváron végezte az egyetemet, neki van itt kabinetje, a másik szobában egy ukrán fogorvos dolgozik. Két doktor és három asszisztens; ha nincs villany, elemlámpával világítanak, de dolgoznak, a váróteremben is nagy a nyüzsgés.

Munkácson a Szent József-óvoda január elején ünnepelte az ötödik születésnapját. A gyerekek két hét vakáció után tegnap tértek vissza, érkezésünkkor szép összeállítással kedveskedtek mind a huszonketten.

Makeljeva Andrea az igazgató, aki már 40 éve folytat óvodapedagógiai tevékenységet, elmondta: „nehéz időket élünk, stresszesek vagyunk, aggódunk a holnapért, ráadásul a fizetések is… De a gyerekek nem kell hogy lássák, hogy nehéz most nekünk. Amúgy is tudják, érzik, hisz látják otthon, de igyekszünk megtenni a lehető legtöbbet, ami tőlük telik.” Hitoktatás, erkölcsi nevelés, a magyar kultúra bemutatása, őrzése. Jelenleg összesen 63 ovis jár a három csoportba, de bölcsőde is van. Szeretnének még három csoportot meg egy új szárnyat, már most van 60 jelentkező; a katolikus Caritas koordinálásával zajlik már a bővítés is, mert sokan várják a pillanatot, amikor végre ide jöhetnek. Burrog a generátor az udvaron, ide is elkelne egy korszerűbb!

A munkácsi látogatás után – ahol jó vezetéken vannak, nagyon ritkán hiányzik az áram − a beregszászi Pásztor Ferenc Házban zárjuk a napot, ahol Molnár János plébánossal, a munkácsi egyházmegye püspöki helynökével találkozunk. Érdekesség: a templomban, amely egyébként a Szent Kereszt felmagasztalásakor, szeptember 14-én tartja a búcsúünnepét, s plusz hangulatos, tágas, a kántor nemcsak orgonán játszik: ha elveszik az áramot, előveszi a harmonikáját, azzal folytatja. Még tartanak a házszentelések: sok helyre nem tudtak bemenni, mert már nem laknak ott családok; könnyező édesanyák és gyermekeik fogadták a szent keresztet; sötétben a házszentelés is egy kicsit más. Az állhatatosság és a kitartás fontosságát említi a plébános, Isten úgyis megsegíti a hozzá folyamodót, utat mutat neki.

A harmadik nap

Tavaly márciusban, amikor éjjel 2-kor megszólalt a sziréna, a gyerekek felriadtak, bömbölt a szobában minden. Ilyenkor a szülő mire figyeljen: valahogy nyugtassa meg a kicsiket, vagy fogja a kikészített bőröndöket s szaladjon, amerre lát? Az asszony azt mondja, ezt az elsőt, amíg élnek, nem felejtik el. Aztán jött a második, a harmadik, az is rossz volt, s idővel a sokadik − ezt nem lehet megszokni, bizonytalanság is van, félelem. Eltelt egy év, és valami hihetetlen, hogy továbbra is itt vannak, hogy nem történt baj. Isteni kegyelem. Eleinte folyamatosan masíroztak az autók éjszaka az ablakuk alatt. A férfiak közül, aki csak tudott, igyekezett elmenni innen; aztán ez is abbamaradt. Mindentől féltek, de mindenre volt forgatókönyv, nyugodtabb időszakok is. Ez is egy helyzet, amivel 2022. február 24-e óta szembesültek Kárpátalján.

Ma meg azzal, hogy a munkácsi kormányzó utasítására magyar feliratokat távolítottak el különböző helyekről − ez ám a tökéletes időzítés, háború idején, soha jobbkor!

A mai bejegyzés amúgy már Kolozsvár felé tartva születik, mindjárt megérkezünk szerencsésen, minden rendben lesz, úgy legyen. Ma is volt részünk jó találkozásokban, és közben egy generátort hagytunk Mezőváriban, egyet Tiszakeresztúron. Az éjjel is Dercenben aludtunk, bent sötét volt, kint esett. Reggelre fénytenger, valószínűleg úgy maradtak a kapcsolók, így felkelni is könnyebb, talán.

Borzsova 35−40 kilométerre fekszik Dercentől; Anna férje, Dénes-Zsukovszky Elemér a lelkész, három éve vannak itt. A fiatalember szolgál a közeli Haláboron is, az egyik gyülekezet 450 fős, a másik 480. Annáról már írtam, ő Zsukovszkyék lánya, Dercenben fogorvos, a helyi tűzoltó csapat tagja. Be a borzsovai templomba: tavaly karácsonyra kapott új köntöst, a felújításhoz a háború kitörése előtt két nappal fogtak hozzá. Jó az akusztikája, s világos is, már amikor sikerül felkapcsolni a villanyt…

Mezővári, Zán Fábián Sándor püspök gyülekezete. Beszélgetés kötetlenül, nyugodtan, őszintén, helyszín az óvoda. Az érzés: torokszorító ebben az állandó bizonytalanságban élni, minden ajtókopogás egy összerezzenés is. Marad a remény, hogy mihamarabb véget ér ez az őrület, adja Isten.

Tündérkert a neve a falu magyar tannyelvű óvodájának: az épület az egyházé, benne az állam két csoportot működtet, a harmadikat az egyház finanszírozza. Van egy cigány óvoda is, cél az iskolához való felzárkóztatás, 20 gyerek és 20 tanodás. Rehabilitációs központ és önkéntes tűzoltóság van Váriban, a közösség pedig élni akaró, Menyhárt István lelkész ilyennek ismerte meg az elmúlt 12 évben. Volt részük változásokban bőven, amelyekhez alkalmazkodniuk kellett, s most is kérdés, hogy meddig, hogyan lehet ezt csinálni, hol marad meg a család és hol a határ. A gyülekezet most érzi igazán a diakóniai szolgálat fontosságát; 20−22 idős embernek segítenek − ápolják, bevásárolnak nekik stb. − és az élelmiszeradományokat is rendre továbbítják nekik, azoknak is mindig van helyük.

Tiszakeresztúron Sipos József lelkipásztor és felesége, Viktória fogad bennünket, utóbbi a szociális konyhát vezeti. József elbeszéli, hogy a háború kitörésekor nagyon hamar kiderült: sok idős ember fog itt maradni, így nem volt kérdés, hogy ingyenkonyhát kellene indítani. A gondolat amúgy már évek óta megfogalmazódott: volt ez az épület, üresen állt, majd május végén sikerült megnyitni önerőből, sok magánszemély, sok jó barát, erdélyi barát támogatásával. Hetente háromszor visznek egy-egy kétfogásos ebédet egyedül élőknek, szegényeknek, betegeknek. Negyvenegy embernek főznek, ketten vannak, egyikük Gizi néni, tavaly májustól ő csak egyszer hiányzott. Amúgy itt is jól fog a tartós élelmiszer, ezekkel lehet biztosítani a konyha megmaradását; Nagyszalontáról például 300 kiló liszt és 300 kiló búzadara érkezett nemrég, mi most Gede Csongor és a kolozsmonostoriak küldeményét hoztuk: élelmiszert és gyertyákat. Itt hagyjuk a negyedik generátort.

Békét Kárpátaljának!

Ferencz Zsolt