Jézus teremtményi alázatát és a lét boldogságát, a semmiség-tudatot és a teremtettség örömét árasztja belénk egész életünkön át, ha áhítatos lelket nyitunk neki, írja Belon Gellért.
Istengyermekség
Jézus emberi lelkének a teremtettség után legalapvetőbb élménye: „Isten Fia vagyok” (Jn 10,36). Ezt a kereszteléskor (Mt 3,17) és a Tábor hegyi színeváltozáskor (Mt 17,5) az égből jövő atyai hang is megerősítette; halálos ítéletét ezért kapta, és a kereszt borzalmas szenvedései közepette is megvallotta: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Jézus nekünk is istengyermekséget hozott. Azáltal, hogy újjászületést sürget „vízből és Szentlélekből” (Jn 3,5), „hatalmat ad, hogy Isten fiaivá legyünk” (Jn 1,12). Istengyermekségünk címén kívánja tőlünk, hogy irgalmasak legyünk rosszakaróinkkal szemben, „így lesztek fiai mennyei Atyátoknak”, (Mt 5,45) – mondja a hegyi beszédben. Föltámadása után Magdolnának és társainak ezt mondja: „fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (Jn 20,17). Az apostolokkal egybegyűlt társaságnak így üzen: „Menj el testvéreimhez.” (uo.)
Az istengyermekség nagy titok! Csak az Úr Jézus lelke élte meg igazán a maga teljes valóságában, mint az emberek elsője. Akit elárasztott az Istennek nemcsak a teremtettség mélységén, de a bűn szakadékán is áthajló atyai szeretete, annak érzésvilágába iktat bele minket a keresztség szentségi kegyelme. Ennek segítségével tudjuk keresztény mivoltunk létalapjának ezt a másik vonását érzékelni: Krisztus módján istengyermekségünket megélni. Prófétai nyomokon Jeremiás prófétánál olvassuk az Úr töprengését a bűnös nép fölött: „Mégis azt gondoltam: megteszlek fiamnak … Mert azt gondoltam: így szólítasz majd: Atyám! és nem fogsz elpártolni tőlem.” (Jer 3,19). Izaiásnál pedig csodálatos gyöngédséggel így szól: „Hallgassatok ide … akiket anyátok méhétől fogva hordozok, akiknek terhét az anyaöltől kezdve viselem. Én öreg korotokig ugyanaz maradok, s míg meg nem őszültök, hordozlak titeket.” (Iz 46,3). És később még fokozza: „Kebelen hordozlak és térden becézlek titeket. Mint akit anyja becéz, úgy vigasztallak titeket.” (Iz 66,12-13 Vulg.) Liziői Szent Teréz egész lelkiségét erre a mondásra építette. És végül: „De megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak, falaid szemem előtt vannak szüntelen.” (Iz 49,15-16). Szebbet, nagyobbat, lelket megragadóbbat mondhatott volna-e Isten, hogy az anyaszív szeretetével és az anyakéz melegével gondoz minket? így nem túlzás imádkozni a zsoltárossal: „Védj meg, mint szemed világát, szárnyad árnyékában oltalmazz!” (Zsolt 17,8).
Jézus Atya-élménye
Az Ószövetség a szülői szeretetből inkább az anyaképet viszi át Istenre, hogy annak gyöngédségét és áldozatosságát ábrázolja. Jézus nem kevesebb bensőséggel, de inkább az atyaképet használja a mennyei Atya szeretetének bemutatására. „Közületek – mondja – melyik apa ad fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor a hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, talán skorpiót ad neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyerekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik azt kérik.” (Lk 11,11-13).
Azután a tékozló fiú atyjában csodálatos gyöngédséggel rajzolja meg a fiú szabadságát tisztelő, őt hazaváró, sőt elébe futó atya képét (Lk 15). De van az Úrnak két hasonlata, ami szinte részletes körülírása annak a prófétai szónak, hogy ha a földi anya megfeledkezne gyermekéről, Isten nem feledkezik el (vö. Iz 49,15). Az egyik hasonlat az állhatatos imáról mondott példabeszédben van. A bajba jutott szomszéd zörgetésére a családatya kiszól: „Ne zavarj! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni és adni neked.” (Lk 11,7) A tovább zörgetőnek mégis ad, legyőzve gyermekei iránt érzett gondosságát. A másik hasonlat a gyilkos szőlőművesekről szól. Amikor a sok szolga után fiát küldi: a sokszoros méltatlan bánásmódra nem a bosszúállással, de Fiával felel, legyőzve gyermeke iránti szeretetét (Lk 20,13). Ebből a háttérből kell értelmeznünk Jézus megrendítő kijelentését az Atya szeretetéről: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda.” (Jn 3,16).
E titok előtt térdre borulva kell imádni Istenünk felfoghatatlan magatartását, amit egyházunk – a húsvéti hajnalban énekelve Jézus diadalát – így fogalmaz meg: „Ó kimondhatatlan szeretet és jóság: hogy a szolgát megmentsed, fiadat sem kímélted érte” (Exsultet). Megnyílott lélekkel kell nekünk is az Isten szeretetének e felnyíló zsilipeiből kiáradó hullámokat bensőnkbe engednünk, mert csak így sejtjük meg, hogy mit hozott nekünk ez a szeretet az istenfiúság kegyelmében.
Forrás: Belon Gellért: Jézus lelkülete
