Az óesztendő utolsó napján (általában éjféltájban) ablakot nyitok. Résnyire, ami szimbolikus jelentéssel bír: kiengedem a múltam és beengedem a jövőm. Ilyenkor nem hallom a petárda vagy a pezsgősüveg hangját, elvagyok a saját magamban lejátszódó történésekkel, villanásokkal, érzésekkel és gondolatokkal. Várom a harangszót. Ahogy éjfélt üt az óra, azon a bizonyos ablakrésnyi fényen át az új esztendő is megérkezik hozzám. Ami elmúlt, már nincs. A jelen van. Az a pillanatnyi hangulat és élmény, amit az újév hozott és tartogat számomra.
BÚÉK. Ott látjuk mindenhol a feliratot. Mondjuk is egymásnak. Mert megszoktuk. A mögöttes tartalmat azonban elfelejtjük. Boldog új évet kívánunk! Mi mást kívánhatnánk? Azt szeretnénk, ha minden év kiegyensúlyozott és tökéletes lenne. Csakhogy január 1-jén fogalmunk sincs arról, mi lesz velünk a következő 364 napban. Bizonyára sok boldog pillanatunk lesz, mondjuk, azt nem hiszem, hogy az egész évünk nehézségek nélkül telne el. Nem is kell így lennie. A keresztek és az élet adta kihívások formálnak bennünket és gyúrnak nagyon erős, kríziseket és társadalmi csapásokat is túlélő emberekké.
Az elmúlt évek során megtanultunk élni. A kiborulásban is profik voltunk, de a leborulásban is. A boldog év lehetősége ott van az ablakrésben, a többi már kegyelem. Mert az életünket Krisztusra bízzuk. Nem csak most, azon a sok monoton, hétfő reggelen is. Az esztendő nem attól lesz új, hogy egy számmal többet írunk, hanem a mögöttünk hagyott múlt, a megélt jelen pillanat és a jövőben való bizakodás reménye miatt. Nagy dolog a bizalom! A földi életünk alapja, mely nélkül nincs béke és öröm. Azt hiszem, nem boldog(abb) új évet kellene kívánnunk egymásnak, hanem a mindent felülmúló bizalmat önmagunkban, másokban, Istenben. A bizalom, ebben a sokat hangoztatott mai világban, eltűnőfélben van. Magunkba roskadtunk, ablakainkat bezártuk (a redőnyöket is lehúztuk), nem bízunk senkiben, félünk, szorongunk. Mert a bizalmatlanság bizonytalanságot kelt bennünk. A bizalmatlanság légkörében nem lehet sokáig élni. Olyan a bizalmatlanság, mint amikor földrengés támad, és házak omlanak össze, amelyek eddig biztos talajon álltak. A bizalmatlanság: lelki földrengés, amelynek következtében az ember lelki épülete összedől vagy legalábbis meginog – olvastam ki az üzenetet egy református lelkész írásából.
S a te lelki házad, kedves olvasó, hogy és hol áll az újesztendő elején? Biztos vagy bizonytalan talajon? Sötét vagy világosság van odabent? Csukva vagy nyitva van az ablakod? S a szíved? Ki és mi fér be azon a bizonyos résen? A válaszok ott vannak. Bennem és benned. Bennünk. Talán jó így indítani az új esztendőt. Nem a tartalom nélküli, klisészerű boldog új év kívánásával, sokkal inkább a kérdésekre adott válaszokkal. Azt hiszem, ha a 2023-as évet úgy indítanánk, hogy a szomszéddal, baráttal, akárkivel a reggeli kávézás közben ezeket a kérdéseket beszélnénk át, máris megszűnne a köztünk levő bizalmatlanság.
Az ablakrésen azt engedünk be, amit szeretnénk. Rajtunk múlik, hogy a sok ránk zúduló szennyet, a keserűséget, a haragot, a bizalmatlanságot, a kétségbeesést, vagy a derűt, a bizalmat és a jóságot engedjük be. Igen. Rajtunk múlik! Az életünket a nap 24 órájában újra és újra Istenre bízhatjuk. Nem kell új esztendő ahhoz, hogy bizalommal tekintsünk a ránk váró történésekre. Minden nap után jön a következő. Kihívásokkal, örömökkel, fájdalmakkal. Milyen jó lenne, ha ezeket nap nap után rá mernénk bízni és oda tudnánk helyezni a minket minden körülmények között szerető Isten tenyerére. Mindent rábízhatunk. A szeretteinket is, hiszen ő még nálunk is jobban szereti őket. Rábízhatjuk az örök életünket, hiszen úgysincs senki más a világon, aki meg tudna tartani a mennyország számára minket, csak egyedül ő! Bízzuk hát újra egész életünket Krisztusra! Arra, aki tegnap és ma, örökké ugyanaz! Én rá bízom az életem, beengedem az ablakrésen. És te?
Ferencz Emese
