Kerry Weber az America nevű jezsuita lap vezető szerkesztője. Írásában megosztja, milyen érzés interjút készíteni Ferenc pápával. Néhány napja készült el a szerkesztőség közös interjúja, amelyet november 28-án tettek közzé (az interjúról ITT írtunk, magyar fordítása ITT és ITT olvasható).
Az egyik első dolog, amit teszek, amikor belépek a Casa Santa Martába, hogy leveszem a cipőmet. Szinte egész nap esett az eső, Róma macskakövei pedig vizesek és csúszósak; kizárt, hogy magassarkúban túléltem volna a szállodától a pápa otthonáig tartó sétát. Leváltom a fekete lapos cipőmet, és piros körömcipőt veszek fel, amely inkább Benedek, mint Ferenc stílusa. Mi Ferenc pápát jöttünk megnézni. És izgatottak vagyunk.
Az interjú előtti napok egyfajta osztályozással teltek, válogatással, hogy mi fontos, mi nem; hogy mire van, mire nincs időnk. Kollégáimmal megvitatjuk a pápának szóló kérdéseket és az útitervünket. Megbeszéljük a fotósokat és a fordítókat, a WhatsApp-csoportos csevegéseket és a vacsoraterveket. A férjemmel azt is kitaláljuk, hogyan illesszük össze az egyes napok kirakós játékát, amíg távol vagyok (tipp: édesanyám, egy igazi szent, nagyon nagy szerepet játszik ebben). A gyerekeimnek el kell jutniuk az iskolába és vissza. Az apósomék Írországból érkeznek, évek óta először. A hálaadásnapi pitéket a tanyasi pékségből kell majd elhozni.
Megkérdeztem a nagyobbik fiamat és a lányomat, hogy szerintük mit kellene tudnia a pápának, mit szeretnének elmondani neki. A 6 éves gyerekem azt szeretné tudni, mi a pápa kedvenc állata, a mindig bölcs 4 éves gyermekem pedig azt szeretné, ha a pápa tudná, hogy a játék fontos. Ők is rajzoltak a pápának képeket, ahogyan az unokatestvéreik is. A hatéves a egy műsor (a PBS „Wild Kratts” című műsorának) logóját, valamint egy ocelotot, egy leopárdot és egy komodói sárkányt rajzolt. Odaírta a keresztnevét és a kedvenc színét, összefoglalva minden lényeges információt, amire egy első osztályos szerint szükség van egy barátság kialakításához. A négyéves gyerek egy piros keresztet és piros szíveket rajzol, valamint gyertyákat és kis emberkéket, akik a kereszteket tartják. A kétévesem egy piros firkát rajzol, amiről csak azt tudom feltételezni, hogy ez egy pünkösdről szóló, teológiailag igen magasszintű, elvont elmélkedés.
A Hartfordból Rómába tartó repülőút előtti órákban aggódni kezdtem, hogy nincs nálam a megfelelő cipő, bár tudom, hogy nem számít, milyen cipőben találkozom a pápával. Vagy talán annyiban számít, hogy az öltözék talán tiszteletet mutat (vagy nem), de nem számít a jézusi-lesz-az-azt-amit-akarsz-az-utolsó-ítéletben-féle módon. Mégis, a repülőtérre menet, miközben a férjem és a gyerekek a kocsiban vártak, besprinteltem egy üzletbe, és végigpásztáztam a polcokat. Felkaptam egy pár pipacsszínű ,,mikroszarvasbőr” magassarkút, majd a kasszához siettem. Fontosnak tűnt ott és akkor a cipő, de a repülőre való feljutás mégiscsak fontosabb.
Annyi minden történt, annyi emberrel kellett terveznem, hogy csak az interjú előtti estén, amikor Sam Sawyer jezsuitával és Gloria Purvisszel a Szent Péter tér közepén állunk, hagytam, hogy igazán belém hasítson: találkozhatom egyházunk első jezsuita pápájával.
Miközben fagylaltot ettünk egy hűvös estén, a közeli falak tetején kőbe vésett vértanúk felhőjétől körülvéve, remélem, hogy a másnapi beszélgetésünk egy része segíteni fogja egyházunk építését. Másnap reggel a Santa Martába való belépés kevés pompával jár. Egyszerűen csak elhaladunk néhány esőköpenyes svájci gárdista és néhány úriember mellett, akik segítenek felakasztani a kabátjainkat. A cipőcsere után a kétszárnyú ajtón keresztül besétálunk abba a terembe, ahol Ferenc pápával fogunk beszélgetni. Furcsán ismerős érzés, olyan, mint egy lelkigyakorlatos ház előcsarnoka, csak több bársonyszékkel. Egy hatalmas festmény, amely a csomót oldó Szűzanyát ábrázolja, figyel minket, miközben páter Sawyer beállítja a hangberendezést, mi pedig összegyűjtjük a jegyzeteinket.
Pillanatokkal később nyílik az ajtó, és Ferenc pápa lép be egy kerekes járókeretre támaszkodva, a szerkezet kis ülőkével ellátotg, alatta hálós kosár. A kosárban egy átlósan tárolt bot, amelynek a tetejéhez egy kis ezüst feszületet illesztettek. Senki sem jelenti be a pápa érkezését, látszólag úgy jelenik meg közöttünk, mint a Szentlélek a zárt ajtókon át. Az egyik legfurcsább dolog, amikor szemtől szemben ülünk Ferenc pápával, az, hogy ez mennyire… normális érzés. Hogy a szokatlan környezet és társaság ellenére, amelyben vagyunk, a pápával otthonosan érezzük magunkat, az ő mély kapcsolódását éreztem a teremben mellettem lévő emberekhez. De a vele való együttlét azt a vágyat is felébresztette bennem, hogy ezt a kapcsolódást másokra is kiterjesszem. Hogy úgy nézzek rájuk, ahogy Ferenc nézett ránk: nyitottan, szeretettel, örömmel, sebezhetően.
Hajlandónak lenni gyengeséget és őszinteséget mutatni, és a rendetlenségben lakozni. Az izgalom, amit Ferenc pápa kapcsán érzek, csak tovább nő, minél többet gondolkodom a társaságában töltött időről.
Visszavezetett minket a fontos kérdésekhez, azokhoz, amelyek a boldogmondások és Máté 25. fejezetének alapos olvasásából fakadnak. Egyik részem azt remélte, hogy az interjú segít majd megtanulni, hogyan lehetek olyan, mint Ferenc. De egyértelmű, hogy ő csak azt akarja, hogy olyanok akarjunk lenni, mint Jézus.
Kerry Weber vezető szerkesztő
Fordította és szerkesztette Bodó Márta
