Nehéz ellenállni az önéletrajzi emléknek: még nem voltam húszéves, amikor megérkeztem Rómába, hogy megkezdjem teológiai tanulmányaimat, pont 1962. október 11-én délután. Jelen voltam a Szent Péter téren a hatalmas tömegben, amely XXIII. Szent János ma már híres ,,a hónap beszédét” hallgatta, mint ahogy azok között voltam, akik három évvel később, 1965. december 8-án részt vettem a VI. Pál által tartott ünnepélyes befejezésen, nem is beszélve azokról a különböző alkalmakról, amikor – püspöki engedéllyel – nézőként részt vettem néhány zsinati ülésen, és a zsinati atyák felszólalásait követtem. De a II. vatikáni zsinat nem csak életrajzi okokból fonódik össze az életemmel. Összefügg egy radikálisabb tény miatt, amiben mindazok osztoznak, akik soha nem tették be a lábukat Rómába azokban az években, mégis jótékonyan ,,megfertőződtek” az esemény által, ahogy az egész egyház is az azt követő évtizedekben.
Azóta, hogy XXIII. Szent János 1959. január 25-én a Szent Pál-bazilikában bejelentette a zsinat összehívását, majd az egész zsinat alatt és a mögöttünk álló hatvan év alatt valóban intenzív és egyedülálló légkör uralkodott, egy olyan izzás, remegés, amely paradox módon két ellentétes és mégis egymást kiegészítő irányba terelte az egyház tekintetét. Valójában egyfelől a fejlődő világ, tehát a jövő felé tekintett, és így a jövő horizontja felé, ami az akkoriban kissé érzelmileg túlfűtött ,,aggiornamento” (naprakésszé tétel) szót hangoztatta. Másrészt meg akarta szabadítani a világi történelem kissé poros köpenya alól az evangélium lüktető szívét, a keresztény eredet életerejét, a mélyreható egyházi tanítói mátrixot, egyfajta visszatekintést akart tenni.
Éppen ez utóbbi szempont miatt néhány ,,haladónak” tartott zsinati atya szemrehányást tett kollégáinak, akik azt kifogásolták, hogy ők maguk az igazi servatores, a hagyomány valóban radikális szellemének ,,konzervatívjai”, míg az ellenfelek végső soron novatoresnek mutatkoztak, akik későbbi téziseket és gyakorlatot támogattak. A keresztény gyökerek mint hiteles ,,újdonság” újrafelfedezésének légköre akkoriban erősen, néha túlságosan is erőteljesen élt: ez magyarázza néhány egymást követő elfajulást és ezzel párhuzamosan e szellemi feszültség lelassulását. Úgy vélem azonban, hogy ez az általános jellegű örökség soha nem szűnt meg teljesen, így igaz, hogy a konciliárius jelző még ma is lüktetést, rezgést, belső mozgást, a kereszténység hatékonyabb megélésére való felhívást kelt. Nos, az egyik szál, amely nemcsak a zsinati dokumentumokon húzódik végig, hanem a mai napig az egész egyházat megvilágító napsugárrá vált, Isten Igéje. Sarkcsillaga éppen a Dei Verbumnak nevezett dokumentum. Kezdetben egy szűkebb értelmű címet képzeltek el, De Sacra Scriptura, amely kizárólag a Bibliára vonatkozott. De aztán világossá vált, hogy Isten szava megelőzi és meghaladja a Szentírást: ez utóbbi ugyanis Isten kinyilatkoztatásának objektív tanúsága, amely azonban már a teremtésben és a történelemben is felhangzik, és amely a Szentlélek által kiárad a Szentírás megvilágításában a hagyományban, amelyben beteljesedik az, amit Nagy Szent Gergely szuggesztíven megfogalmazott az Ezékielről szóló egyik homíliájában: ,,Scriptura cum legente crescit, a Szentírás együtt növekszik azzal, aki olvassa”. Itt van tehát a De divina revelatione végső cím.
Nem véletlenül tette a Verbum Domini-t a 2008-as szinódus pecsétjévé, a zsinat utáni apostoli buzdítás nyitószavaként XVI. Benedek pápa; évtizedekkel e zsinati dokumentum után vissza akarta hozni Isten Igéjét az egyházi élet középpontjába. Valójában az isteni szó a zsinattal együtt világosan felragyogott a liturgiában, a katekézisben, a lelkiségben (lectio divina!), a lelkipásztori szolgálatban, a teológiában, a kultúrában. Ez utóbbival kapcsolatban emlékszem arra a nehéz átmenetre, amelyet a Gergely Egyetem professzorainak kellett véghezvinniük azokban az években, amikor kurzusaikat egyre inkább a Bibliára mint forrásra alapozták, túllépve azon a szokáson, amely szerint a spekulatív reflexió bibliai szövegeket idéz meg a már kidolgozott tézisek alátámasztására. Ez egy olyan módszertani fordulat, amely ma már megszokott a teológiai értekezésekben, de amely akkoriban forradalomnak tűnt, noha nem volt több, mint visszatérés az eredethez. Valójában az egyházatyák, amint azt sokan megjegyezték, nem a Bibliáról beszéltek (vagy írtak), hanem a Bibliát beszélték.
A Dei Verbum tartalmát elmélyítő bibliográfia, amelyet a zsinati közgyűlés 1965. november 18-án 2350 szavazattal és mindössze 6 ellenszavazattal hagyott jóvá, és amelyet VI. Szent Pál pecsételt meg, lenyűgöző. Most csak utaló jelleggel idézzük fel az egyébként ismert és hosszasan elemzett tematikus szálak hármasát. Az első vezérfonal a Szentírás és a hagyomány közötti kapcsolat, amelyet az I. és II. fejezetben a latin Verbum Dei scriptum vel traditum formula fejez ki. Hadd beszéljen maga a zsinat: ,,A szent hagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak.” (9.) A Szentírás tehát Isten alapvető és radikális Igéje, de nem Isten teljes Igéje. Ezt az Igét írásban kristályosítják ki, de nem mint inaktív letétet, hanem mint életadó erőt, amely az egyházban továbbadott isteni Igében, a Verbum traditumban, vagyis a Jézus Krisztus által megígért ,,igazság Lelke” által megvilágított hagyományban bővül ki. Az egyházi tanítóhivatal nem áll Isten Igéje fölött, hanem azt szolgálja, és csak azt tanítja, amit átadtak, továbbadtak, a Szentlélek által támogatva. Összefoglalva, a Szentírás, a hagyomány és a Tanítóhivatal élő kötelékben és egyetlen üdvösséges célban fonódik össze.
A III-V. fejezetekből kibontakozó második tematikus szál az Isten Igéje teológiájának két olyan pillérét egyesíti, amelyek az évszázadok során a reflexiók változatos sokaságát igényelték: az ihletettséget és a hermeneutikát / értelmezést. A témák összetettsége miatt csak egyetlen lényeges gondolatot tudunk felvetni. Egyrészt az egyszerűsítés kísértésével szemben megerősítést nyer, hogy az isteni és emberi szerző együttes jelenléte az ihletettség hiteles minőségét tárja fel, amely a megtestesüléssel analóg. Ez egy legfelsőbb és transzcendens Igét foglal magába, amely konkrét és történelmi szavakban nyilvánul meg. Másrészt éppen e harmonikus kettősség miatt a szent Ige helyes értelmezésének figyelembe kell vennie egy olyan teológiai vagy történeti-kritikai (pl. irodalmi műfajok) instrumentáriumot, amely elűz minden fundamentalista szószerintiséget, de minden laza és homályos alkalmazást is. Ez kiemeli azt a pozitív igazságot, amelyet Isten Igéje kínálni akar, elkerülve a múlt negatív terminológiáját, amely a ,,tévedhetetlenségről” beszélt. Így fogalmazódik meg, hogy ,,az isteni kinyilatkoztatást, melyet a Szentírás szövege tartalmaz és elénk tár, a Szentlélek sugalmazására foglalták írásba” (11.).
Fontos kijelentés a hit és a tudomány közötti konfliktus és mindenféle ,,Galilei-ügy” kioltására. Ez utóbbi joggal írta a pisai bencés apátnak, Benedetto Castellinek, hogy ,,a Szentlélek tekintélyének célja, hogy meggyőzze az embereket azokról az igazságokról, amelyek, mivel üdvösségünkhöz szükségesek és minden emberi beszédet felülmúlnak, nem ismerhetők meg más tudomány által, nem ismerhetők meg más módon, mint ugyanazon Szentlélek szájából”. Ezt már Szent Ágoston is megérezte, amikor kijelentette, hogy ,,az evangéliumban nem olvasható, hogy Jézus azt mondta: elküldöm nektek a Vigasztalót, aki megtanít benneteket arra, hogyan működik a nap és a hold. Keresztényeket akart képezni, nem matematikusokat.” Isten Igéje a megváltó igazságot hirdeti, nem pedig a tudományos igazságot.
Végül a harmadik szál a hatodik fejezeten keresztül húzódik, a Bibliát és az életet fonja össze, különösen a hűséges élet területén. Valójában ,,az egyház gyermekei hitének erő, lelkének táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása” (21.). Ennek fényében a Dei Verbum által kínált különböző lelkipásztori útmutatások közül kiemeljük a Biblia tanulmányozására és olvasására való felhívást, hogy az legyen a lelkipásztori igehirdetés, katekézis, liturgikus homília, teológia és imádság lelke, hogy ,,párbeszéd alakuljon ki Isten és ember között”.
Ez a megfontolás spontánul vezet minket egy záró gondolatmenethez, amelyet egy különös jelenetre és két szereplőre bízunk. Vlagyimir: ,,Olvastad már valaha a Bibliát?”. Estragon: ,,A Biblia?… Azt hiszem, belepillantottam.” Samuel Beckett híres drámájának, a Godot-ra várva (1952) két vándor főszereplője között váltott mondatok kifejezik azt a sokakkal közös attitűdöt: egy pillantást kell vetni erre a sokat ünnepelt, de a klasszikusokhoz hasonlóan kevéssé olvasott szövegre. A francia költő, Paul Claudel még a zsinat előtti katolikusok esetében sem habozott ironikusan kijelenteni, hogy nagy tiszteletet tanúsítanak a Biblia iránt, és ezt a tiszteletet azzal fejezik ki, hogy a lehető legtávolabb tartják magukat tőle.
El kell ismerni, hogy a II. vatikáni zsinat lerövidítette ezt a távolságot, visszavitte a Szentírást az egyház életébe. Sőt, egyre inkább, még a ,,világi” szférában is felismerik annak szükségességét, hogy a nyugati kultúra e nagy kódexét kézbe vegyük, hogy képesek legyünk megfejteni és megcsodálni annak magasabb rendű produkcióit a művészetekben, sőt mindennapi életünk bizonyos aspektusaiban is, nem is beszélve arról a hatásról, amelyet a Szentírás gyakorolt közös erkölcsünk és etikánk horizontjára (gondoljunk csak a tízparancsolat jelentőségére).
Természetesen az evangéliumi üzenet minden időben egyedülálló, tegnap, ma és mindig ugyanaz, ahogy a Zsidókhoz írt levél (13,8) mondja Krisztusról, de folyamatosan meg kell testesülnie a változó történelmi koordináták között, amelyekbe be vagyunk oltva. Krisztusnak és Igéjének ez az állandó ,,egyidejűsége” a II. vatikáni zsinat állandó nagy figyelmeztetése. Ahogy a 19. századi dán filozófus, Soeren Kierkegaard fogalmazott: ,,Az egyetlen kapcsolat, amelyet Krisztussal ki lehet alakítani, az a kortársiasság. Az elhunythoz való viszony esztétikai viszony: az élete elvesztette az ingert, nem ítéli meg az én életemet, csak azt teszi lehetővé, hogy csodáljam őt.” Másrészt az élő, a feltámadt Krisztus ,,arra kényszerít, hogy véglegesen megítéljem az életemet”. És ez az, amit a II. vatikáni zsinat szenvedélyesen és meggyőzően megerősített az egész egyház számára a Szentírás és a hagyomány egészén keresztül, pontosan a Dei Verbum által.
Ebben a sorban és abban az ökumenikus szellemben, amelyet lényegében maga a zsinati dokumentum élesztett újjá, az utolsó szót Dietrich Bonhoeffer lelkipásztor erőteljes és szuggesztív felhívására bízzuk, aki az isteni Ige iránti hit és szeretet tanúja volt a náci gyalázat által okozott mártírhaláláig: ,,Hallgassunk csendben, mielőtt az Igére hallgatnánk, hogy gondolataink már az Igére irányuljanak. Hallgassuk az Igét, miután meghallottuk, mert az még mindig szól hozzánk, él és bennünk lakik. Reggel korán hallgassunk, mert Istené az első szó. Lefekvés előtt hallgassunk, mert az utolsó szó Istené. Csak az Ige iránti szeretetből hallgassunk.”
Forrás: L’Osservatore Romano, 2022. október 12. / ercis.ro
