† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén.
Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és hangosan így kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!”
Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt.
Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”
Lk 17,11–19
A mai evangéliumban szereplő tíz leprás a társadalom kitaszítottai közé tartozott, tisztátalannak vélték őket, bűnösnek, akiket a hívő közösség kitagadott köreiből. Az ószövetségben a papok feladata volt, hogy megvizsgálják a bőrön levő sebet és tisztátalannak kiáltsák ki őket. A város szélén éltek, különféle megkülönböztető jeleket kellett magukon viselniük, illetve ha valakivel találkoztak, hangosan figyelmeztetni kellett a közelükbe érkezőt tisztátalanságukra.
A tíz leprás nem megy közel Jézushoz, hanem távolról kiáltanak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Jézus nem gyógyítja meg őket egyből, hanem a hitükre alapoz, és elküldi őket a papokhoz, akiknek hatalma volt arra is, hogy tisztának nyilvánítsák és ezáltal visszafogadják őket a társadalomba. Útközben megtisztulnak. Egyikük, egy szamaritánus, amikor észreveszi, hogy meggyógyult, visszafordul. Nem egy magától értetődő reakcióról van szó. Olyan régóta várták, hogy megszabaduljanak a betegségtől, a kirekesztettségtől, és annyira hajthatta őket a vágy, hogy a pap végre visszafogadja őket a közösségbe. Nem véletlen, hogy tíz emberből kilencben ennek a húzóereje többet nyomott a latban, mint a hálaadás késztetése.
Hogy vagyok életem gyógyulásaival, szabadulásaival? Hol van annak a tere, ahol hálát tudok adni az Istennek? Hogyan segít a gyógyulás, öröm tapasztalata kapcsolatba kerülni a jó Istennel? Ez nemcsak annak a kérdése, hogy mennyire mondhatom magam jó kereszténynek, és mennyire végzem el kellőképpen imádságaimat. Sokkal fontosabb, hogy az életem gyógyulástapasztalatai, örömei vissza szeretnének kapcsolni engem a közösségbe: Istennel, másokkal és magammal. Emiatt is annyira gyümölcsöző, ha egy örömteli, erőt adó esemény után meg tudok állni és ki tudom mondani, hogy köszönöm. Erősíti, mélyíti a kapcsolatot. Egy jó beszélgetés után megállni és kimondani: hálás vagyok ezért a találkozásért, és utána megköszönni az Istennek azt az embert. Ha ez nem történik meg, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a jó és szép történések egymás után pörögnek, de nem adnak életet, mert nem álltam meg. Nem adtam időt annak, hogy a kötelékek a hála, a rácsodálkozás által erősödjenek.
Jövő heti imagyakorlatunk lehet, hogy a nap végén megköszönjük a jó Istennek az ajándékokat, ahol szabadulások történtek. Ahol a széttöredezettség, bizalmatlanság, csüggedés állapotából újra az egység és bizalom irányába mozdultam. Ahol újra kapcsolódni tudtam Istenhez, másokhoz és magamhoz.
András Csaba SJ
Az írás megjelenik a Vasárnap 2022/41-es számában.
