Valerie Schultz, az alábbi írás szerzője szabadúszó író, a The Bakersfield Californian rovatvezetője és több könyv szerzője. Férjével, Randyvel négy gyermeke és három unokája van. Jegyzete őszinte töprengés, vívódás a múló évek maradandó nyomaival szembenézve.
Egyél féladagot, sétálj kétszer, nevess háromszor, és szeress mérték nélkül, tartja a tibeti közmondás, amit egy barátom közösségi médiaposztjából vettem. A tibeti közmondás, ami talán nem is tibeti és nem is közmondás, egy kicsit szíven szúr; legalábbis a kétszer annyit járásról szóló rész. A jobb csípőmben lévő csontritkulás miatt a járkálásaim az utóbbi időben ugyanis megrövidültek. Ami elszomorít, mert nagyon szeretek járni, sétálni. Ahogy az évtizedek teltek, lemondtam a táncról, a futásról, a kerékpározásról, de mindvégig megmaradtam elkötelezett gyaloglónak. Szeretek túrázni, egyedül vagy társaságban. A kilométerek jól esnek. A világ gyönyörű. Mindig is úgy gondoltam a kutyasétáltatásra is, mint napi terápiára, hogy kitisztuljon az agyam. Magától értetődőnek vettem a járás képességét, a lábam, a térdem és a csípőm zökkenőmentes együttműködését, a biológiai gépezetem olajozott fogaskerekeit.
Hibáztathatnám anyám törékeny ír csontjait az állapotomért, de lássuk be: a koromnak nagyobb köze van a csípőm összeomlásához. Az évek során elkopik a porc, ami a mozgó csípőcsontot párnázza, ízületeinknek a ,,fészke”. Senki sem mondja időben nekünk, hogy ez az értékes porc nem pótolja magát, nem lehet helyreállítani, nem lehet gyártani vagy laboratóriumban növeszteni (legalábbis még nem). Ha egyszer elveszítjük, fájdalmat érzünk az ízületben. Végül eljutunk oda, hogy sebészi pótlásra van szükség. Itt tartok én is. Kipróbáltam egy szteroid injekciót, ami egy ideig csodának tűnt − nézzenek rám, újra tudok hajolni, járni, táncolni és térdelni −, de a hatása fokozatosan elmúlt. A következő injekciók valószínűleg minden egyes adaggal egyre kevésbé lesznek hatékonyak. Műtét vár rám a jövőben, ha továbbra is járni akarok.
Egyelőre megpróbálok tudomást sem venni a fájdalomról. Próbálom folytatni az életet a saját határaimon belül. Most már általában a férjem sétáltatja az egyetlen megmaradt kutyánkat, aki öreg és nyűgös (akárcsak én), és amúgy sem akar mindig olyan messzire menni, mint korábban velem. A napi tevékenységeimet úgy végzem, hogy végiggondolom, melyik fog fájni, és hogyan adagoljam az energiámat, hogy a legtöbbet tudjam elvégezni. Nyikorgok, mint egy öreg ház reggelente, és kell néhány perc, hogy egy hosszú autóút után újra meg tudjak mozdulni, járni. Ahogy eligazodom az egészségbiztosítási költségek és a műtéti lehetőségek útvesztőiben, a csípőprotézisre állítottam be az irányt.
Minden rendben lesz. Az orvosom szerint jó jelölt vagyok, és a sebészem 96 százalékos sikerességi arányt említ. (,,Mi van azzal a 4 százalékkal?”, tűnődöm csendben.) A többhetes lábadozási időre botot és járókeretet kell majd szereznem. A férjemnek ki kell majd elégítenie az igényeimet (a ,,rosszban” része a fogadalmunknak, szegény drágám). Meg fogok gyógyulni. Újra túrázni fogok. Remélem.
Régóta álmodom arról, hogy végiggyalogolom Spanyolországban a Camino de Santiago avagy Szent Jakab útja néven ismert népszerű zarándokutat. Ezt a 800 kilométeres túrát tartom a gyaloglás mint spirituális utazás legbecsesebb élményének. A gyaloglás meglehetősen fizikai; a hitben való haladás szimbolikus. Öt hétig gyalogolsz nyugat felé Spanyolországon keresztül az Atlanti-óceánig, rossz időjárás és vízhólyagok között, idegenek kedvességére és a túratársak bajtársiasságára támaszkodva, meg az ösvényt kereső társaidra. Ez az én fajta gyaloglásom. Ez volt az egyik nyugdíjas célom. Aztán a Covid-19 minden utazási tervet elhalasztott. Aztán a csípőm. Az orvosom azt mondta, hogy csak mértékkel gyalogoljak, és kerüljem a dombokat. Bárcsak látná azt az óriási dombot, amin minden nap fel és le gyalogoltam, mert azt hittem, hogy ez jót tesz nekem. Azt mondta, hogy korlátozzam a nagy terheléssel járó gyakorlatokat, valószínűleg az olyanokat, mint a Jillian Michaels edzés DVD-jén ajánlott ugrókötelezés. A tevékenységekről, amelyekről azt hittem, hogy jót tesznek nekem, kiderült, hogy rosszat tesznek az elszegényedett porcnak. Az orvosom azt mondta, hogy ússzak. Én annyira nem vagyok úszó. Alig ismerem meg ezt a nagyon kevéssé aktív személyt, akivé válnom kellene, és ez még azelőtt van, hogy megpillantanám a vén banyát a tükörben!
Tudom, hogy túl szigorú vagyok magamhoz. De azt is: talán túl nagyképű vagyok, egy újabb boomer, mintha valahogyan az első ember lennék, aki öregszik, és dokumentálnia kell a részleteket… A csípőm aligha egyedülálló az ízületi gyulladás évkönyveiben. Megöregszünk, és birkózunk vele.
Még mindig aggódom, hogy a bal csípőm lesz a következő, aztán a térd, majd minden ízület, ami végül mind műtétre szorul. Aggódom, hogy a hátralévő életemben túl sokáig fogok arra várni, hogy újra járhassak.
A járás mindig is az én metaforám volt arra, hogy közelebb kerüljek Istenhez, hogy kövessem a szilárdabb hithez vezető utat, hogy szent talajon tartsam a lábam. Ki vagyok én, ha képtelen vagyok járni?
Az érettség olyan leckévé vált, amelyet nem különösebben akarok megtanulni. A fizikai és szellemi képességek összeomlása biztosan vezet valahová, de akarom-e követni ezt a térképet? Jézus szavai jutnak eszembe János evangéliumának vége felé: ,,Ámen, ámen, mondom nektek, amikor fiatalabbak voltatok, magatokat öltöztettétek és oda mentetek, ahová akartatok; de amikor megöregedtek, kinyújtjátok a kezeteket, és valaki más öltöztet fel titeket és oda vezet, ahová nem akartok menni” (Jn 21,18). A hagyomány szerint ez arra utal, ahogyan Szent Péter vértanúságot szenvedett. Szüleimre szoktam gondolni, amikor ezt az evangéliumot hallom felolvasni a szentmisén, hogy életük végén mennyire szükségük volt a gyermekeik bensőséges segítségére, de mégis sokat panaszkodtak rá. Most személyesebbnek tűnik a vers. De hogy akarok-e odamenni vagy sem, az már mellékes, nem igaz? Én még nem tartok ott. Még mindig felöltözhetek, és elmehetek oda, ahová menni akarok. A rossz csípőm miatti nyavalygásnak engedni talán korai megadás. Még mindig tudok járni. Csak, ahogy a cowboyok mondják, a szédülésemben van egy kis bökkenő. Még mindig van áldás az életemben, számolni se tudom, olyan sok. Van olyan egészségbiztosításom, amely lehetővé teszi számomra egy új csípő beszerzését, még akkor is, ha ez a régi újból felértékelte bennem minden egyes virágzó nap csodáját.
Talán a méltóságteljes öregedés titka az, hogy megértjük, már egy egész életen áthaladtunk, megtettünk egy lelki utat. Nem állíthatjuk meg az időt, de barátkozhatunk vele, kedvesek lehetünk hozzá, ahelyett, hogy versenyt futnánk vele. Egyszerűen csak egyik öreg, vánszorgó lábunkat a másik elé tehetjük. Lehet, hogy egy kicsit lassítanunk kell a tempónkon az Isten céljához vezető utunkon. De azért oda fogunk érni.
Valerie Schultz
Forrás: America magazine
Angolból fordította Bodó Márta
