Az egész mennyország örül minden megtérő bűnösnek.
Abban az időben a vámosok és a bűnösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: „Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük.” Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: »Örüljetek, mert megtaláltam elveszett juhomat.« Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre.
Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: »Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat.« Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek.”
Lk 15,1-10
A mai evangélium központi üzenete Isten irgalmassága és nagylelkűsége, ahogyan a törékeny embert felkarolja, és mindent elkövet azért, hogy az boldoguljon. Három olyan példabeszédet hallunk, ahol Isten szeretete minden elképzelést felülmúl: ahogyan a kilencvenkilenc juhot otthagyja az egy elveszettért, az elveszett drachmát gondosan megkeresi, ahogy a tékozló fiúra ráadja a legdrágább ruhát és lakomát rendez neki.
A beszéd címzettjei a farizeusok és az írástudók, akik amiatt kritizálják Jézust, hogy a vámosokkal és a bűnösökkel egy asztalhoz ül. Lenyűgöző az a közvetlenség, elfogadás és szeretet, ami az Úr Jézust a társadalom kirekesztettjeihez köti. Meggyőződésem, hogy emberként nagyon sokat tanul tőlük: őszinteséget, a megtört szív érzékenységét, egyszerűséget és sallangmentességet. Nem csupán szolidaritásból van velük, hanem amiatt is, mert jól érzi magát köztük. Valamiképpen így tudom elképzelni Isten irgalmasságát, ami nem csak arra korlátozódik, hogy az embert gyorsan kihúzza a pácból, kikupálja és megváltoztassa, hanem elsősorban arra, hogy időt töltsön vele és megszeresse.
A farizeusok és írástudók számára ez elképzelhetetlen. Nekik könnyebb címkézni, beskatulyázni az embereket; törvények és jogszabályok mögé bújni csak azért, hogy ne érintkezzenek azzal, ami provokálná, szembesítené őket, és kihívná megszokott kereteikből. A merev keret biztonságot nyújt. Mit szólnánk ma ahhoz, ha az Úr Jézus beülne egy melegbárba, elvált nőkkel kávézgatna, rossz hírben álló politikusokkal, börtönviselt, drogos emberekkel csevegne? Nem egyszerűbb inkább néhány olyan szabályt előterjeszteni, amellyel bebiztosítjuk magunkat, hogy soha ne kelljen velük egy levegőt szívnunk? Provokatív kérdések, de Jézus is az.
Isten szeret a bűnös emberrel elidőzni. Ezt egyrészt nehéz megélnünk, mert az elfogadásunk és szeretetünk gyakran sokféle dologtól kondicionált. Másrészt felszabadító, mert kudarcainkban nem kell már a szégyennel együttműködni, ami azt erősíti, hogy Isten elhagyott, megvet, eltaszít magától. Nincs annál felemelőbb, megrendítőbb tapasztalat, mint amikor Isten megérinti sebezhetőségemet és törékenységemet. Benne maradva az ő szeretetében, elindulhat a megtérés, ami lépésről lépésre halad előre, és vele együtt tudja megélni az élet szinuszgörbéit – bukdácsolásait és felállásait –, kapcsolatban maradva azzal az Istennel, aki mindennel együtt igent mond rám. A szeretet, mely mindent eltűr, elhisz, remél és elvisel.
András Csaba SJ
Az írás megjelent a Vasárnap szeptember 11-i számában.
