EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jézus elbúcsúzik tanítványaitól, megáldja őket, és visszatér a mennybe.
Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott el tőlük:
„Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.”
Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták.
Aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent.
Ezek az evangélium igéi.
Lk 24,46–53
Jézus főpapi imájának utolsó részében az egységért könyörög. Jézus nem ideologikus, absztrakt egységről beszél, nem útmutatást kínál, hanem abba a szeretetkapcsolatba hív, ami közte és az Atya között áll fenn. Az egység ajándék, amely Istentől származik, és nem csupán emberi erőfeszítés eredménye. Miről ismerhető fel a keresztények egysége? Jézus szerint egységünk alapja az Istenben maradás és a szeretet. Jézus nem módszert ajánl, hanem vendégül hív minket abba az egységbe, ami a Szentháromságban elevenen él.
Az egység modellje Jézus Krisztus, aki minden keresztény erény forrása. Krisztus egységének alapja az Atyához fűződő bizalom- és szeretetteljes kötelék. Jézusnak az Atyával való egysége nem kizáró, hanem olyan kötelék, amely bevonja a szegényeket, a betegeket, a peremre szorultakat és a bűnösöket. Az egység átöleli mindazt, ami a periférián mozog, ami elmagányosodna és kirekedne. Az Úr Jézus nem egy belső, zárt kört akar az egyházban létrehozni, hanem a középponthoz, az atyai házba vonzza mindazt, ami kicsiny vagy megsebzett.
Az Úr nem a farizeusok vagy a jóléti társadalomban élők közti egységet szolgálja, nem akarja a status quót fenntartani. Jézus nem romantikus. Bénákat, fogyatékosokat, kiutasítottakat, bűnösöket helyez a figyelem középpontjába. Azt menti meg, ami elveszett. Olyan egységért könyörög, amely a gazdagokat és a kényelembe elhelyezkedőket, vagyis minket zavarni fog. Nem könnyű a templomainkban elfogadni, ha az első sorban egy alkoholista ül, vagy hátul egy sérült ember előre-hátra dülöngél. Sérti a szemünket, zsigereink szerint kiküldenénk őket, hogy minden „tökéletes” legyen. Ez a világ békéje és egysége, amely ki akarja szorítani azokat, akiket amúgy is sújtanak a különféle terhek. Jézus őket hívja.
Jézus egysége más. Épp emiatt volt annyira formabontó és inspiráló az ősegyház, hogy nincs többé már zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettek Krisztusban (vö. Gal 3,28). Mennyire vagyunk mi nyitottak befogadni a legtörékenyebbeket, vagy inkább saját magunk épségét, imázsát óvjuk? Jézus ebben a kérdésben egyértelmű és világos. Keresztényként arra hív, hogy menjünk el a világ végéig, a zárt ajtók mögé, oda, ahol szégyellik a fogyatékosságot, és hívjuk őket vissza a társadalom vérkeringésébe. Arra hív, hogy öltsük magunkra az ő érzéseit, gondolkodásmódját és szeretetét, hogy az egység szolgái lehessünk ebben a törékeny világunkban, hogy eggyé váljunk vele a szeretetben.
András Csaba SJ
