EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást!
Abban az időben amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában, sőt hamarosan megdicsőíti.
Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Jn 13,31–33a.34–35
Júdás árulásának bejelentése után Jézus érdekes dolgokat mond, hogy a halálában Isten megdicsőül benne. Isten dicsősége, mely az Ószövetségben oly fönséges, ragyogó, mindent átjáró jelenléttel bírt, betölti az Úr Jézust, ahogyan a kálváriára készül, hogy szeretetből odaadja életét. Jézus a feltámadás reményével megy bele a szenvedésbe, annak hitével, hogy az Isten dicsősége mutatkozik meg a kereszten.
Megrendítő volt annak az évek óta ágyban fekvő lengyel férfinak az imáját hallani, amint a betegágyán ragyogó szemekkel mondta: „Legyen minden az Atya dicsőségére”. Milyen az én keresztem: magamra irányul, kesergek miatta, vagy az Istenre fókuszál, az ő dicsőségét keresi?
Fáber Szent Péter jezsuita atya (1506–1546) így ír erről: „Csak az volt a vigaszom, hogy megértettem: ez az én régóta ismert keresztem. E kereszt szinte mindig három részből áll: az egyik rész legbensőmből származik, amint látom testemnek a megszentelődést illető állhatatlanságát; a második rész mintegy jobb és bal oldalról vesz körül engem, amint látom a felebaráti szeretet terén mutatkozó hiányosságaimat; a harmadik rész felülről jön, amint látom áhítatom hiányosságát és elszórakozásaimat… bárcsak képes lennék egy Istennek jobban tetsző kereszt hordozására, amely nem más, mint az Isten szeretete és dicsérete, valamint saját megszentelődésem és felebarátom üdvössége végett végzett nagy, folytonos és fáradságos munkám. Istenre vonatkozólag: bárcsak mindig felfelé emelkednék; saját magamra vonatkozólag: bárcsak mélyebbre szállnék; felebarátomra vonatkozólag: bárcsak munkás kezemet jobbra-balra kitárnám és kiterjeszteném. Minthogy azonban a keresztet nem veszem magamra szorgosan, azért érzem és szenvedem lelkemben a másik keresztet.”
Jövő héten kérhetem annak a kegyelmét, hogy az én keresztem is Istenre irányulhasson. Ha a szenvedéseim nem csak arról szólnának, hogy magamat védem, a saját sebeimet nyalogatom, hanem arról az istenillatú odaadásról, amely Istent még teljesebben tudja szeretni.
A mai evangéliumban Jézus nem véletlenül köti össze a kereszt dicsőségét a szeretet parancsával. Jézus arra hív, hogy a szeretet keresztjét viseljük: azzal a nagylelkűséggel szeressük egymást, amint ő szeret minket, befogadjuk a legkisebbeket, megbocsássunk azoknak, akik megsebeztek, és testvérünkké fogadjuk a felebarátot. Milyen jó lenne, ha csak a Krisztus melletti elköteleződésünk miatt érnének a megaláztatások! Ha a keresztünk megnyitna, befogadna és átölelne.
András Csaba SJ
