EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s őmaga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.« Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3.11-32
A tékozló fiú története talán az egyik legtöbbet értelmezett szentírási rész. Csupán néhány elszórt megjegyzéssel szeretném felidézni a példabeszéd üzenetét.
Az eredeti üzenetet a példabeszéd nagyobb szövegösszefüggése adja. Az evangélista arról számol be, hogy a farizeusok és írástudók méltatlankodnak, mert Jézus bűnös emberekkel áll szóba. Ezekre a vádakra válaszol Jézus, amikor az elveszett bárány, az elveszett drachma és a tékozló fiú történetét meséli el. Mindhárom történet üzenete az, hogy a viszontlátás, a találkozás, a helyes útra térés öröme annyira nagy, hogy megéri az eltévedtekkel is szóba állni, megéri őket „visszafogadni az atyai házba”. Ilyen értelemben a tékozló fiú esete elsősorban az apa szerepét domborítja ki – ő szó nélkül ad, szó nélkül útnak enged, és szó nélkül visszafogad.
Az apa azt mondja a fiáról: meghalt. De vajon ez a halál csupán jelképes, csupán arról szól, hogy adott pillanatban nincs otthon? A tékozló fiú a kötelékeit szakítja el, a fiúságát tagadja meg, amikor kikéri az örökséget. Egyrészt az apját halottnak tekinti, hiszen csak akkor lehet örökölni, másrészt elhagyja az otthonát, hogy ne az atyai kézből kapja a megélhetését, hanem saját maga ura lehessen. Ilyen értelemben megszűnik fiúként, gyermekként létezni. De emberi mivoltától is megfosztatik, amikor az állati eledelből sem adnak neki. Meghal mint gyermek, mert az apját és saját fiú mivoltát megtagadja, meghal mint ember, mert az állati sorsból is kisemmizik.
A bánat, ami ekkor tör fel szívében, nem fedi be gőgjét – visszatér az atyjához, de nem fiúként, hanem béresként. Azt akarja, hogy otthon legyen, hogy enni kapjon, de ne kelljen az atyai kegyből élnie. Napszámos akar lenni, aki megdolgozik a napi betevő falatért. Igazából az saját atyja jóságába vetett hite még mindig nem alakul ki.
Bár végig apja mellett maradt, a nagyobbik fiú sem fogadja el a gyermekséget. Azt veti apja szemére, hogy milyen sok éven át szolgálta őt. Nem azt forgatja fejében, hogy fiúként az apa jóságából él, hanem az apában csupán egy vállalkozót lát. Nem akar az ajándékból élni, úgy akarja tudni, hogy ő maga teremti meg a létezéséhez szükséges feltételeket. Talán azt is megkérdezhetnénk, vajon ez a nagyobb fiú megtapasztalta-e valaha, mit jelent megajándékozottnak lenni.
Ugyanazt teszi, amit a testvére: az első elhagyta a házat, ő most nem akar bemenni. Az elsőt a körülmények kényszerítették éhezésre, a második saját maga ítéli magát éhezésre. És ő is követeli a jussát: ha kisebb testvére megkapta, és eltékozolta, az már az ő baja. De mindaz, amit most kap, tulajdonképpen a nagyobb testvér jussából van. Mindketten abban a meggyőződésben viszonyulnak apjukhoz, hogy az életük, az ételük, a ruhájuk nem egy jóságos atya ajándéka, hanem megszolgált, megérdemelt, és így kötelező módon juttatásként kapott jó. Ha a kisebbik fiú jó úton halad, hogy megértse a gyermekség igazi lényegét, a döntő pillanatban a nagyobbikról bebizonyosodik, hogy nem akar gyermek lenni, mert igazából sosem volt az.
Ha figyelembe vesszük, hogy mekkora a hangsúly az adni igén (add ki a jussomat, nem adnak a disznók ételéből sem, nem adtál nekem egy gödölyét sem), elmondhatjuk, hogy a tékozló fiú története a Miatyánk negyedik kérésének példabeszédben megfogalmazott változata: gyermekként szólunk a Mindenhatóhoz, mert igazából tőle kapunk mindent – ajándékba.
László István székelyszenttamási plébános
