Ha hozzátartozónk öngyilkosságot kísérelt meg, hogyan álljunk hozzá jól, hasznosan és valóban segítő kézzel? Melyik az a szint, amikor a lelkigondozó jobb, ha félreáll és átadja másik kollégának a terepet, mert többet árt a munkájával, mint használ? Ha valaki krízishelyzetbe kerül, biztos, hogy az csak az ő hibája? Miért nem tudunk a magunk felelősségével is szembenézni mélypontok során? Válaszokért ajánlunk egy jó könyvet.
„Azért szeretem én olyan nagyon Ábrahám történetét, mert nem arról szól, hogy Istennek lenne szüksége rá, hogy – kegyetlen módon – próbára tegye az embert. Inkább nekünk van szükségünk arra, hogy ilyet higyjünk, hogy Istent tegyük „felelőssé” a kríziseinkért.” Hézser Gábor, bár református lelkipásztor (is), terapeutai, pasztorálpszichológiai tevékenysége felekezetközileg, sőt nemzetközileg is elismert. A hetvenes évek közepe óta Németországban él, dolgozott pszichiátriai lelkészként, családterapeutaként, szaktanácsadóként, eurpai egyetemeken tanított, előadott és több könyvet írt már lelkigondozói tapasztalatairól. Van azonban egy kis „zsebkönyvecske”, amit ezúttal nem csak ő ír, ugyanis különleges előadásrészletek mellett vele készült interjúkat is tartalmaz. A kötet attól különleges, hogy nem csak a segítséget kérő, terapeutát igénylő ember lelkét, mentális problémakat igyekszik feltárni, hanem rávilágít arra is, hogy egy-egy lelkigondozási folyamat során maga a terapeuta milyen nehézségeken, esetenként kríziseken megy át, és hogyan nézzen szembe ezekkel. Előfordulhat ugyanis, hogy túlságosan megviseli a mentálhigiénés szakembert egy-egy eset, mert az ő életében is hasonlóan történt valami, mint a pácinesében, vagy úgy érzi, erre még nincs felkészülve: ilyenkor nem az a bölcs és szakszerű terapeuta, aki így is magára erőlteti a munkát a pácienssel, hanem az, aki megfelelő kollégához tudja irányítani a segítséget kérőt.
Hogyan fogjon neki az összekuszált lelkű, elméjű emberrel szemben ülve a terapeuta a „rendezgető” beszélgetésnek, mikor, miért és hogyan szoktak általában krízisbe esni az emberek, hogyan lehet jól visszahúzni valakit az öngyilkosságtól, hogyan kell, lehet őket megérteni, milyen módon szoktunk általában helytelenül hozzáállni az öngyilkosság tényéhez, a magában kárt tevő emberhez, és ezen miért, hogyan kell változtatnunk, ki, mikor veszélyeztett egy-egy lelki krízis kapcsán, mennyire tud ölni a nyelv, a beszéd? – nemcsak kíváncsiságot, de lelkiismeretet is ébresztgető kérdések ezek, amelyekre találunk válaszokat a kis kötetben. Biztos lesz olyan válasz köztük, amire kicsit megvakarjuk a fülünk tövét, amivel talán nem értünk egyet, például a női és férfi lélek ábrázolása túl felszínes, érezhetően nem erre fektették a hangsúlyt vagy már nem volt a szerkesztői tervek alapján „hely” a könyvben az árnyaltabb, alaposabb kifejtésre, ezért ez a rész könnyen adhat férleértésekre, fejcsóválgatásra okot.
A kríziskezelésről azonban könnyen emészthető tudást szerezhetünk, és a krízisben élőkhöz való hozzáállásunk is változhat egy kis olvasgatás után. Változnia is kell, ha figyelembe vesszük, hogy a helyes odafordulással, a tapintatossággal, empátiával, némi gondolatcserével szó szerint életet is menthetünk vagy életre is vigyázhatunk. Megdöbbent, lesokkol, szinte kikanyarít az emberből egy darabot, ha a családban, ismerősi, rokoni körben kerül valaki olyan mélyre, hogy az életét is eldobná magától: ha megtörténik, rögtön az első percekben tisztázzuk le magunkban, hogy az illető sohasem csak önálló, átgondolt döntés, megfontolás után tette, amit tett. Akkor sem, ha ez pontosan így tűnik. A preszuicidális állapotban sohasem tud senki teljesen objektív, higgadt döntést hozni: az ugyanis nem döntéshozásra alkalmas mentális állapot, bármennyire is tűnik nyugodtnak az elviselője, annál inkább háborgó, kavargó percek tömkelege, amit a környezet, a múlt, a jövőtől való félelem, egy-egy családi félmosoly vagy mejegyzés állandóan és erősen befolyásol. Nem, nem pusztán ő döntött így. Ez ennél sokkal többről szól. Többek közt rólunk is, akik hatással vagyunk rá. Ilyen leckékről tanulhatunk Hézser Gábor és Mihály Emőke Újra szárnyra kapni című könyvéből.
