EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe?
Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere.
Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.
Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincsen rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hisz a szív bőségéből beszél a száj.”
Lk 6,39-45
Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Valahányszor ezt a kérdést olvasom, mindig el kell szégyellnem magam, mert hajlamos vagyok mások fölött hamar és szigorúan ítélkezni. Azzal szoktam magam vigasztalni, hogy fölöttem is hamar és eléggé homályos adatok alapján hozzák meg az ítéletet, de messze tudatában vagyok annak, hogy ez nem mentség. Eszembe jut, hogy pl. Immanuel Kant kb. 900 oldalt írt arról, mi mindent kell figyelembe venni ahhoz, hogy bármiről valamilyen ítéletet hozzunk. Ez nagyon jó! Ennek elment az esze! – hányszor kiáltunk így fel, hányszor mondjuk ki ezeket az ítéleteket, és eszünkbe sem jut, hogy egy egész sor szempontot kellett volna figyelembe vennünk, hogy helyesen tudjunk ítélkezni.
Az emberek megítélésében jóval nehezebb dolgunk van. Lehet, hogy valahol mélyen tiltakozik a lelkiismeretünk egy-egy embertárs fölött kimondott ítélet miatt, de ezek a gondolatok spontán megjelennek az elménkben, sokszor meg is mérgezve azt. Miért ítélkezünk mások fölött? Nem fogok tudni erre teljes választ adni. A valóság néhány szilánkját talán sikerül emlékezetbe idéznem.
A többiek, a társaim, a mások úgy működnek, mint a tükör. Tőlük tudom csupán, hogy milyen vagyok. És a tőlük visszajelzésként kapott kép nem mindig tetszik nekem. Ismerős az emberek viselkedése, akik egy focimeccset néznek a tévében. Ha az ellenfél gólt lő, sokan mérgükben összetörik a tévét. Pedig az, szerencsétlen, csak közvetít, és nem tehet arról, hogy így alakultak az események. Sok esetben azonban az emberekkel is így vagyunk: feldühít a tükörkép, amit tőlük kapunk, és szeretnénk őket is a televízióhoz hasonló eljárásban részesíteni.
Néha a másik ember viselkedésével épp azt testesíti meg, amit mi saját magunkban gyűlölünk. Ha valaki túl sokat fecseg, némelyek hamar felidegesednek. Pedig lehet, csupán önmaguk fecsegő magatartását gyűlölik – és ezt a másik „túl jól” tükrözi.
A második ok a saját előítéleteink. Nem gondoljuk végig, hogy amit mi igaznak, illőnek, jónak vélünk, nem föltétlen érvényes az egész világra. Ha ettől eltérő magatartást tapasztalunk, hamar meghozzuk a rosszalló ítéletet. Klasszikus példa erre, hogy sokan saját felháborodásuknak úgy adnak hangot: Hogy lehetséges ilyen a 21. században! Közben elfeledik, hogy nem létezik egy titkos titkárnő, aki minden század magatartásformáit jó előre megírta és leszögezte volna.
A harmadik ok szintén önmagunkban rejlik. Aki túl szigorú magához, az másokkal szemben is hasonló elvárásokat támaszt. A belső kritikus iránytű kifelé is működik. Ilyen esetekben azon háborodunk föl, hogyhogy nem szégyelli a másik saját hozzá nem értését színre vinni, a nyilvánosság előtt megmutatni.
A negyedik ok úgy működik, mint a nyugtató tabletták. Ha valakit kritizálni, becsmérelni tudunk, akkor felsőbbrendűnek érezzük magunkat. Kevés önértékeléssel rendelkező személyek gyakran alkalmazzák ezt a stratégiát. Emiatt olyan sikeresek a celebek: mindenki ócsárolja őket, de nyugtatóként mégis ők vannak a képernyőn állandóan.
Az utolsó lehetőség pedig a hiányzó információkban keresendő. Mivel nem ismerjük a másikat, a motivációit sem ismerhetjük, ezért viselkedése néhol ésszerűtlennek tűnik.
Nehéz tükörbe néznünk. Emiatt ítélkezünk. Némelyek macskaként néznek tükörbe, és oroszlánt látnak, némelyek oroszlánként is csak a macskát pillantják meg.
