A gyulafehérvári főegyházmegye szinódusi munkacsoportja animátorképzést hirdetett, (az első modulról ITT számoltunk be, a második modul első csoportjának találkozójáról ITT és ITT), a második modul második csoportja február 7-én találkozott zoom-felületen. Erről a találkozóról is tettre készen távoztak a résztvevők, akik tudásban gazdagodva máris munkába kezdtek. Egyik résztvevő, a csíkszeredai Tamás Anikó tapasztalatairól és az általa szervezett és tervezett szinodális megbeszélésekről számol be.
Azzal kezdem, hogy gratulálok a képzést szervező és lebonyolító csapatnak. Elfogadnám őket az élet más tevékenységi területein is: lelkesedést, motiválást és biztatást kaptam tőlük.
Lévén hogy számomra és civil életem területéhez viszonyítva ismeretlen volt a témakör, szükségem volt magyarázatra, segítségre azok részéről, akik jobban elsajátították a szinódushoz vezető folyamat fogalmát és értelmezését. Viszont már az első alkalommal, amikor hallottam a szinódusról, megfogott az a kifejezés, hogy „együtt haladjunk”. Lélekerősítő, de ugyanakkor nehéz kivitelezni. Erre kaptam útbaigazítást a képzésen, legalábbis útirányt és ötletet az út minőségére.
A leghasznosabb számomra a meghallgatás „művészetének” gyakorlása. Ebből kiemelném azt a tanácsot, hogy bármit hallunk, még akkor is, ha fülünknek/lelkünknek/szívünknek rosszul esik, figyeljünk és hallgassuk meg beszélgető partnerünk teljes mondanivalóját, adjunk teret neki, és lehetőséget az akadálymentes kommunikációra.
Egy beszélgetés legyen egységes, kiegyensúlyozott, nyugodt, határozott, egyszerre egy személy beszéljen, akire nem reagálunk, nem oktatjuk ki, nem nevetjük ki. Itt kitérnék arra, hogy a képzésen értettem meg, hogy a dolgokra „reflektálni” kell és nem „reagálni”, és biza van különbség a kettő között.
Ugyanakkor megerősödött bennem, hogy a szinodális folyamat egy kihívás. A helyi közösség adottságait figyelembe kell venni, megszólítani kell bármilyen csatornán és bárkit, azokat is, akik nem gyakorló keresztények.
Biztatást kaptunk: „nem várni, lépni”.
Az első lépést a csíkszeredai Ady Endre cserkészcsapata felé tettem meg, ahol a fiaim őrsvezetők, így őket bevonva megtartottunk egyik foglalkozáson egy csoportbeszélgetést a kiscserkészekkel. A következő cserkészfoglalkozáson már az őrsvezetők és a csapatvezető folytatták a beszélgetések levezetését.
Feltöltő, sok élménnyel teli beszélgetés volt a gyerekekkel és fiatalokkal.
A két témakör:
1. Milyen élményeid vannak az egyházzal?
2. Milyen az az egyházi közösség, amelyhez szívesen tartoznál?
Kis füzetecskét készítettem nekik, amiben a kérdések fel voltak írva, cserkész fényképekkel díszítve, hogy a figyelmüket jobban felhívjuk a témára, időt és helyet adva leírni vagy lerajzolni mondanivalójukat.
Őszinte, tiszta, egyenes válaszok hangzottak el, komoly hozzáállással, és kellemes meglepetésemre nem kellett sokat magyarázzam a kérdéseket, hamar találtak rá válaszolni valót.
Már az elején az volt az észrevételem, hogy minél tágabb teret adtam nekik, minél több, általuk elképzelt korlátot bontottam le, annál nyitottabbak lettek. Első perctől meghallgatták egymást és figyeltek egymásra. Igazi felnőtt viselkedést tanúsítottak. Azért nem tudtam teljesen (belső) reakció nélkül meghallgatni őket, annyira kedves és szimpatikus válaszaik, véleményeik voltak, hogy itthon egy „szinódus gyerekszáj” füzetet kezdtem írni.
Amiről felnőtt csoporttal szeretnék konzultálni, a következő témakörök lennének:
1. Mit tennél, hogy együtt menjünk Isten felé a közös úton?
2. Mit tehetnénk azokért, akik eltávolodtak az egyháztól?
Ehhez is kérem a Szentlélek erejét és közbenjárását.
Tamás Anikó
